Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

laszthatatlan egymástól, így számukra értelmezhetetlen a zentai eset. (Már maga az óvodai karácsony is idegen jelenség számukra, hiszen azt a templom szervezi meg minden évben, ahol a közösség tagjainak többsége „egységben" részt vesz.) Mindenesetre még Zentán sincs egyértelmű válasz a közösség részéről a fejezet címében feltett kérdésre, amelyezen konfliktushelyzet egyik legjellemzőbb meghatározásából született: „Sokan azt mondták a karácsonyi ünnepre, hogy meghalt a Télapó. Erre én azt mondtam, nem halt meg, hanem nyugdíjba ment..." A fejezetben elmondottak kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy e jelenségek értelmezései hogyan élnek az egyéni sorsok, a megfogalmazott önazonosságok világában. A következő „vallomás" ezt próbálja meg éreztetni, s megkísérli mintegy összefoglalni az eddig elmondottakat: „Nem vagyok vallásgyakorló, de úgy gondolom, hogy hitem van, most az, hogy az ember volt bérmálva vagy keresztelve, az egy másik kérdés, mert voltam (de volt helyette ez a másik vallás), de én ettől függetlenül imádkozok. Az, hogy nem vagyok teljes mértékben vallásgyakorló, az annak köszönhető, hogy végeredményben nem volt »divat« a vallás az elmúlt időben. Tiltott volt. Az egyszerű nép, az járt a templomba, meg nevelte is a gyerekeit a hittan. De azért köllött illeszkedni is, korszerűnek lenni, úgyhogy sokakban, főleg akik karriert akartak csinálni, ez elég mélyre szorult. A vallást ezek babonának tekintették. De aki valaha is elmerült önmagába, és valamikor is elmerült a szentmise szentségében, az egyáltalán nem gondol babonára. Babona kívülről azoknak, akik kívülre akartak megfelelni, akik nem belülre néztek. A tradíciót, a hagyományt azonban nem lehet pár generáció alatt kiszorítani, csak meg lehet tépázni. Ezért ez él tovább is, és a nyelv mellett ez a nemzetmegtartó erőnk. Mert katolikusnak lenni világkép is, mint ahogy magyarul beszélni is, így tudom nézni és megnevezni a világot; tehát ha magyar vagy, a tradíciód, a vallásod is benned él tovább (még ha nem is veszed észre), mert ebből vagy összegyúrva. Még azelkódorlókban is megmaradt ennek a csírája. Nekem is volt részem ebben a szentmise alatti misztériumban, vallásos élményben, de nem mindig, ezért is lehet, hogy nem vagyok olyan intenzív vallásgyakorló, de a hitem él bennem. A másik pedig az, hogy ha magyarok vagyunk, akkor azt is köll tudni, hogy mivel a Boldoganyának van fölajánlva az ország, amíg lesznek fák, addig nem köll félni, lesznek magyarok is." Láthatjuk, hogy az elmúlt ötven év társadalmi-politikai rendszerének hatására a kisebbségi kultúra sajátosságainak nagy része adaptálódni kényszerült a nyilvános társadalmi élet értékrendszeréhez. Az „éjszakai kultúra" (Boglár 1996:13-25) terén azonban tovább hagyományozódhatott a tradíció a családok, kisközösségek szintjére visszaszorulva, de a rejtettség által sokszor meg is erősödve. Ezzel párhuzamosan az egyházzal tartott kapcsolat szálai meglazultak, legtöbb esetben a nagyobb vallási ünnepek, illetve az életfordulók legfontosabb rítusain való részvételre redukálódtak. Ez két terepem közül főként Zentára érvényes, bár Feketicsre is részben, azzal a különbséggel, hogy a helyi közösség számon tartotta és negatívan „értékelte" ezt a jelenséget. A vallásosság az otthoni-személyes közösségek világában tovább öröklődött. Ezáltal értelmezhetővé válik a „vallásos vagyok a magam módján" öndefiníció kimagasló aránya is a Vajdaságban. Ezek az „éjszakai kultúrából" öröklött, hagyományos értékek adódnak tovább a mai, megváltozott körülmények között is (vö. Gereben-Tomka 2000:37-41). Mint láttuk azonban, ezek a „tradicionális értékek" is megváltoztak az elmúlt évtizedek