Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

csony helyett, hogy sokan a karácsonyt ezzel helyettesítik." „Ma is sok helyen ezt a Télapó-ünnepséget ünneplik, nem a karácsonyt." Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az állami nyomás a családokra is hatással volt, s ennek mai továbbélésére jelentenek példát az óvodai vita egymással ütköző pontjai is: „Nehogy már legyen karácsony, legyen csak úgy, ahogy eddig volt, Télapó-ünnepség." „Nem érdekel, mit mondanak, mi akkor is megcsináljuk a karácsonyt" - interpretálták a konfliktust a szemben álló felek, akiknek egyik része az állami szocializációban felnevelkedettek „adaptív értékrendjét" vallja magáénak, s ezt adja tovább, s velük szemben azok, akik családjukban megőrizték a saját kultúra tradícióit. Kétfajta tradíció tehát nemcsak együtt jelenhet meg, élhet egy adott közösség életében, hanem külön-külön is mint egymástól elválasztható kulturális értékrend és gyakorlat egy adott közösségen belül. Az „óvodai konfliktusban" benne van az óvoda vezetőjének leváltása is, de számunkra nem ez a lényeges, hanem amit mindez a konfliktus felszínre hoz. Ugyanis ötszáz szülő írta le közös beadványában, hogy „Ne legyen Jézus, Télapóval ünnepeljék a karácsonyt!". Különféle indokokkal támasztották ezt alá: „Az igazgatónő behozza az egyházat az óvodába." „Jézus megfoghatatlan, nem jó ez a gyerekeknek, nekik valami valóságos dolog kell, mint a Télapó." Ezzel szemben megfogalmazta a válaszát a város másik „tábora" is. (Tehát a konfliktus a helyi társadalom egészét véleménynyilvánításra késztette.) „A mostani gyerekcsoportban túlsúlyban vannak a régi káderek gyerekei, ezért balhéznak annyira." „A legtöbb ellenkezőnek szerb a házastársa." „Akkor is fontos ez, mert a gyerekek nem tehetnek arról, hogy nem ismerik az evangéliumokat, most itt lenne az alkalom." „Legalább mi kiállunk Isten mellett, ha ezt nem engedik tovább, az róluk állít ki bizonyítványt" elemezték a konfliktust a „másik oldalról". Végül is megtartották a karácsonyi ünnepséget. Népi-vallásos versekkel, énekekkel. „Korábban is csináltunk már

34 ilyen ünnepélyt, akkor egyházi dalokkal, most direkt hagyományosabb, népibb dalokat választottunk, hogy ne sértsünk meg senkit, akit az egyháziasság zavarna." Az előadást a szülők többsége néma csendben üdvözölte, többen el sem jöttek, annál inkább jelentékeny volt az előadás visszhangja. Ezen reakciók alapján - témánk szempontjából is fontos - konklúziót vontak le: „Most derül ki, most döbbenhetünk rá, hogy vannak, akik tényleg nem úgy gondolkodtak és éltek közülünk, ahogy mi, hogy karácsonyfa meg Jézus, hanem tényleg újévi fát állítottak, és a Télapót várták otthon is". Eszerint a tradíció továbbörökítése ténylegesen a családi szféra zárt, „láthatatlan" világában történt, olyannyira hogy még az egyes családok sem tudták a másikról, hogyan éli az meg a saját ünnepeit. Ehelyett feltételezték egymásról az azonos „néma", „rejtett" reakciót a többségi-társadalmi kényszerrel szemben, többen úgy gondolták, hogy hozzájuk hasonló adaptációs mechanizmusok szerint élnek más családok is, így ezen konfliktushelyzet kapcsán sajátos módon nézhetett szembe a mikrotársadalom „önmagával" és különböző értékrendszereivel. Érdekes a feketicsiek véleménye minderről - tehát nemcsak a saját-közvetlen környezetet érintette mindez, hanem híre ment az egész régióban is: „Nem értem, hogy miért vitáznak, hogy nincs karácsony, hogy Télapó van helyette, pedig ott mindenki magyar" - foglalta össze véleményüket egyik adatközlőm. Mindez aláhúzza, amit Feketicsről korábban többször is olvashattunk: a magyarság, a vallás és a tradíció e közösségben elvá-