Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás
csolatban tett állásfoglalás természetesen az etnikai háttértől is függ, de legtöbbször független az etnikai határoktól. Ezzel szemben az életkornak és a célországban eltöltött időnek nagy jelentősége van abban, hogy miként határozzuk meg mind az új, mind a régi hazánkhoz kötődő viszonyunkat. Amikor sor kerül az állampolgárság váltására (általában öt vagy 12 év elteltével), személyiségünk már nem ugyanolyan, mint amikor megérkeztünk Svédországba. Az is jelentőséggel bír, hogy a megkérdezetteket gyakran kételyek gyötrik, amikor az identitást érintő kérdéseket tesznek fel nekik: nem világos az összefüggés számukra, és nem látják előre, hogy milyen következményekkel járhatnak a változások, amelyeket az állampolgárság váltása idéz elő. Nemritkán egy családon belül is megoszlanak a vélemények. A házastársak különbözőképpen vélekedhetnek: a nők hajlamosabbak pozitívabban viszonyulni a változásokhoz, mint a férfiak. Az identitás problémáit is gyakran különbözőképpen élik meg. Ezért beszélhetünk női és férfiidentitásról. Hogy kerül képbe az identitás kérdése az állampolgárság váltása kapcsán? Eltekintve attól, hogy mennyire könnyű vagy nehéz volt eljutni hozzá, ez töréspontot jelent az életünkben. Először ekkor állítanak olyan döntés elé, amely elsősorban a jövővel kapcsolatos terveket érinti. Ezeket gyakran újraalakítjuk az ott-tartózkodásunk alatt, és olyanná változhat, amilyet korábban el sem tudtunk volna képzelni. Sok finnországi svéd belátja, hogy gyökerei sokkal mélyebben vannak Finnországban, mint gondolta volna. Erre azonban csak akkor derül fény, amikor fel kívánják venni a svéd állampolgárságot. Az állampolgárság váltása után nyilvánvalóvá válik, hogy valójában „hazát" is váltottak, nem csak tartózkodási helyet, és ez konfliktusokhoz vezet azon kérdések vonatkozásában, amelyek az elhagyott országot érintik. Kézzelfogható hasonlóságok vannak az állampolgárság és a vallás váltása között: mindkét esetben egy csalás momentumával összekötött folyamatról van szó. Ezt szokás szerint azzal az érzéssel fejezzük ki, hogy árulók vagyunk, azáltal hogy hazánkkal szemben illojálisan viselkedtünk. Különböző mértékben érezzük ezt az érzést, attól függően, hogy milyen okok húzódnak meg a háttérben. A kitörés és dezertálás fogalma is felmerül, ha a szökés vagy a kivándorlás elhatározását súlyos erkölcsi dilemmaként értékeljük. A kivándorlást ugyan lehet indokolni, ennek ellenére minden esetben lelki, önbecsülési és lojalitási problémát okoz (Rojas I 993:123). A hazával való összetartozás kérdése akkor válik aktuálissá, amikor az ember lemond a nemzeti közösségben betöltött szerepéről, és ezt formálisan hivatalos válás formájában erősíti meg. Ezen a módon az állampolgárság váltása sokak szemében erkölcsi kérdéssé válik. A vázolt illojális cselekedet nem azzal kezdődik, hogy a kivándorló az új országban állampolgárságért folyamodik, hanem azzal a ténnyel, hogy elhagyja a hazáját egy másik országért. Az otthon maradt honfitársai gyávának tartják, aki nem vállalja, hanem elmenekül a kötelezettségei elől, cserbenhagyja családját, rokonait és barátait, valamint az összes honfitársát, hogy más ország javára cselekedjen. A lojalitás egy olyan folyamat, amely még a kivándorlás során is változik, de amelyet fékeznek bizonyos ideig a hazával fenntartott kapcsolatok, ezek azonban végül elvesztik hatásukat, és részben áttevődnek az új országba. Még ha politikai okokból hagytuk is el hazánkat, akkor sem jelenti ez azt, hogy elhatárolódunk hazánk kultúrájától, hagyományaitól, nyelvétől vagy az azt alkotó közösségtől. Mindezek az értékek megmaradnak, és emlékezetbe kerülnek a honvágy és azon csatornák révén, amelyeket fenntartunk hazánkkal. A kivándorló egész idő alatt ezeket az értékeket veti össze a svédországiakkal. Az száműzetésben az állampolgárságot gyakran
