Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

életmódmodelleket bocsátott rendelkezésre. Vagyis a nevelés iskolai és családi formái között értékbeli és követelményben stb. egységet teremtett." (Angelusz 1996:41.) így ha a vallás a későbbiekben ki is szorult az iskolai vagy más intézményes nevelési szférákból, ezek a korábban egységes értékek a családban tovább öröklődhettek. Erre utal egyik fiatal feketicsi interjúalanyom is. „A templomon kívül csak anyukámmal, a testvéremmel, nagyszüleimmel imádkoztam, meg az ifivel néha." Ebből az is látszik, hogy Feketicsen még él az ifjúsági szervezet is mint vallási kisközösség; a mostani ifik szülei-nagyszülei ezen keresztül tudták saját kultúrájukat megélni a „nehéz időkben" is. Másrészt az ifjúsági csoport lélekszáma a múltbelihez képest csökkent, emellett pedig a helyi egyházszervezettel konfliktushelyzeteket is megél, tehát a vallási közösség két említett szervezete sem mindig egységes. Az interjúrészletből az is kiderül, hogy az említett fiatal a családjában imádkozik rendszeresen, a vallási kisközösségben pedig „néha". A vallásos hit permanens megélésének és gyakorlásának legbiztonságosabb saját környezete a család maradt. A család és az egyház, illetve a vallás és a tradíció komplex kapcsolatrendszereit szemléletesen tárják fel előttünk egy másik vajdasági település, Temerin plébánosának naplófeljegyzései: „Egy buzgó másodikos kislány hittanon elmesélte, hogy odahaza, amikor ebéd előtt imádkozott, apja kinevette, és megjegyezte: »Milyen új stószokat tanultatok már megint a hittanórán?«" Az egyház - ezeket a családi hatásokat „kiegyenlítendő" meghívja minden évben az apákat Szent József ünnepére, atemerini „apák napjára" (Szent József a családapák védőszentje), de ekkor is számos példa akad e kezdeményezés (és a mögötte álló értékrend) elutasítására: „Egyik-másik hittanos ilyenkor mindig hangosan bemondja: »Azén apám úgysem fog eljönni a templomba.«" A tradíció értékei ezen példák szerint újrateremtődnek az egyház segítségével, a szülők engedik is ezt, de nem támogatják. Közömbösségük vagy ellenérzésük e jelenséggel szemben az állami szocializáció során tanult, abból „hozott" saját értékrendjükből következik. Jól érzékelhető e helyzet ellentmondásossága, s mindez a gondolatkörünk elején idézett egyik interjúrészletre való visszautalásra késztet, amelyben beszélgetőtársam a kétfajta értékrendszerben szocializálódók „sehova se tartozását" fejtette ki. Visszatérve a temerini példára: „Ahelyett, hogy példát adna, még le is rombolja a hitoktató nevelői igyekezetének gyümölcsét." Egyrészt tehát engedik a gyereket hittanra (nem úgy, mint a korábbi évtizedekben őket), de egyben akadályozzák is hozzáállásukkal. Vannak ennél „egyértelműbb" helyzetek is, egyik házszentelés alkalmával a plébános a következőkkel találkozott: „Kérdésemre, hogy tud-e imádkozni, a gyermek azt válaszolta: »Nem tudok, apám se imádkozik soha.«" A gyermekek ugyanis a hittanórán és a templomban szoktak imádkozni, odahaza pedig este. „A közös családi ima még csak nem is téma." Az eddig említettekből is kitűnik, hogy az itt leírtak szemben állnak feketicsi interjúalanyom beszámolójával arról, hogy családjában rendszeresen imádkozik, máshol - vallási közösségben - ritkán. Láthatjuk, a jelenség sokkal komplexebb annál, hogy általános megállapításokat lehetne megfogalmazni róla. Ha mégis erre törekszünk, azt mondhatjuk el, hogy két nyilvánvaló jelenséggel találkoztunk. Egyrészt a szocialista rendszer előtt meglévő saját kultúra tradíciójának és a vallásosságnak a továbböröklődését láthatjuk mikroszinteken, másrészt számolhatunk egy „másik tradíció" létrejöttével és továbbhagyományozódá-