Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

zatosan (nem lehetett rögtön megváltoztatni mindent, mert akkor elmentek volna sokan) »mindent« bevezetett: elküldte a kórust, a szintetizátort, bevezette a függönyt,

13 és aztán szépen így jöttek a dolgok, aminek én nagyon örültem, mert azt hiszem, hogy így egy olyan ideális helyet teremtett, ahová szívesen jönnek le azok az emberek, akik vallásos környezetben szeretnek lenni." Láthatjuk, hogy a rabbi is alakítja a kile rituális életét. Ennek megfelelően a Bethlen téren mára főleg azok az emberek alkotják a közösséget, akiknek tetszettek, megfeleltek a rabbi lassú változtatásai, másrészt azokból, akik a rabbi érkezése után kerültek a közösségbe, s akiknek már érkezésüket is befolyásolta a rabbi által kialakított sajátos arculat, az a „hagyományőrző-vallásos" entitás, amely a Bethlen tér helyét kijelöli a többi zsidó közösség között. „A Bethlen térnek nagy szerencséje, hogy itt van a rabbi, aki komolyan gondolja a zsidó vallást. Ő tényleg hisz benne, és ami még fontosabb, hogy amit ő otthon látott és tanult, azt ő végig is csinálja, vallásosán él, így példát mutat a közösségnek, hogy hogyan kell vallásosán élni. Emellett hatni tud a fiatalokra is." De mi az, amit ő „otthon tanult és látott"; mi az a jiddiskájt, ami a közösség számára autentikus, követni való értéknek számít? „Édesapám, szüleim ortodox, jámbor életének indíttatásából debreceni iskolai éveim után, ahol születtem, még gyerekkoromban felkerültem Budapestre, jesivába, mert csak itt volt ilyen intézmény, ahol a zsidó vallás szerint lehetett élni és tanulni - mondja a rabbi -; itt tudtam elmélyíteni azt a tudást és életmódot, amire szüleim születésem óta neveltek (a budapesti jesiváról lásd Bácskai 1997:75-140). Ezután a Zsidó Gimnáziumba jártam, és mi, kollégisták a Dózsa György úti templomba jártunk imádkozni. A nagy, csodálatos templom háta mögött alakítottak ki egy kis imatermet. Hétköznaponként minden este oda jártunk imádkozni. Ott ült mindig 4-5 idős bácsi, és azt mondták, hogy „jó, hogy jösztök, nézzetek meg bennünket, hogy innen, amikor az öröklétbe távozunk, akkor ezt a zsinagógát be lehet zárni." Mit ad a sors, a Jóteremtő, amikor kezdő rabbi lettem, a felavatásom után két esztendővel, 1984-ben odakerültem. Tényleg egy elöregedett, a tönk szélén álló, már alig létező gyülekezetet találtam ott. Három és fél, négy évig voltam ott, és hadd mondjam el büszkén és bátran, hogy négy év alatt, csakúgy mint a Bethlen téren, naponta minjánt szerveztem, szerveztünk meg minden estére (a Bethlen téren reggelenként van állandó minján). Igaz, hogy csak 13-an, 14-en voltunk, de abból nyolc fiatal volt. Ezek a fiatalok már ott lettek „bár micvák", én avattam őket „bár micvává", és tanítottam őket, és ezért az ő számukra is és az én számomra is természetes volt, hogy odajárnak. Nem csak nekem volt köszönhető mindez, természetesen; mert ahhoz, hogy egy kile jól működjön, akkor is és most is, a Bethlen téren jó kapcsolat kell legyen a rabbi, a hitközség világi elnöke és a közösség öreg bácsijai között, akik tudásukkal segítik a gyülekezetet. Ezek elválaszthatatlanok voltak egymástól, s a tagok egymást hívták, és megbeszélték, hogy most én fogok hétfőn lemenni imádkozni, én kedden, stb., ahogy ma a Bethlen téren is működik. Tehát ott is rendes zsidó élet folyt, esküvőket tartottunk, széderestéket rendeztünk, stb. Ezeken az eseményeken annyian voltak (legalább hetvenen), hogy ki kellett vinni a padokat, addig soha annyi embert nem látott az a kile." A vallási vezető és a vizsgált közösség kapcsolatának fontosságáról szemléletes képet kapunk, ha megtekintjük a Dózsa György úti zsinagóga mai állapotát, amely a Bethlen tériek elmondása szerint a rabbi távozásával újra a korábbi állapotokat mutatja: még