Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
SZABÓ MÁRYÁS: A néprajz jelene és a jelen néprajza (Mohay Tamás interjúja Szabó Mátyással)
botokat, kolompokat, állatgyógyító eszközöket, és a fénypont egy háromméteres, nagy szénavilla volt. A szénamunkának nincs olyan nagy tárgyi kultúrája, de kaszákat stb. behoztam. Fél Edit ekkoriban nem tanított az egyetemen, és Ortutay 1949-es Néprajzi Társaságban elmondott beszéde után kicsit a szakmai közélet perifériájára került. Vele hogy kerültetek kapcsolatba? Fél Edit mindezek ellenére a magyar osztálynak volt a vezetője. Már a gyakorló évünket megelőzőleg kapcsolatba kerültünk vele, részben RónaTason keresztül. Fél Edit privát szemináriumokat tartott, néprajzi beszélgetéseket a lakásán. Ezt Hofer Tamás is megírta. Istvánovits, Andrásfalvy, Hofer Tamás, jómagam és még valaki volt, akik rendszeresen, másfél-két éven keresztül jártunk föl hozzá. Látszott, hogy nagy volt a tanítás iránti igénye. Jelentős szerepet játszott a múzeumi gyakorlatunkban az ötödik év. Bejártunk, mint akármilyen más dolgozó, fizetést is kaptunk, ami abban az időben nagyon is kellemes és elegáns körülményeket biztosított számunkra. Igen komoly intellektuális környezetbe kerültünk, sok mindenről volt szó. Ha valaki írt valamit, azt megbeszéltük. Csermák Géza is részt vett ebben, aki szintén a Magyar Osztályon dolgozott. A pátyi kutatásban benne voltál? Igen. Az alakuló négy-öt ember között voltam, ami aztán kibővült, és körülbelül tízen járták meg Pátyot, többször. Tanulságos volt. Mindenfélét gyűjtöttünk, amit természetesen beadtunk a Néprajzi Múzeum adattárába. Én a pátyi milimárisokról írtam egy kis tanulmányt. 5 Páty lapos terület, ahol nem volt sok szántó, de kitűnő legelők voltak, és rengeteg tehenet tartottak. Akkor, 1953-1954-ben szinte elképesztőnek tartottam, ahogy mesélték, hogy az akkor javakorabeli asszonyok, akik úgynevezett milimárisok voltak, a tejet vitték Budára eladni. Igen ám, de hogyan? Az esti fejést leeresztették a kútba, hidegvízre, amelyet hajnalban már két órakor fölpakoltak az asszonyok a karjukra, kezükbe, fejükre, és így mentek húsz-huszonöt liter tejjel. Éjjel két órakor indultak, hogy hét órára Budán legyenek. Ez számomra olyan elképesztő volt, hogy emberek így tudnak élni! Aztán vissza, természetesen gyalog, át a hegyen, 22-24 kilométert. Kérdeztem, hogy nem lehetett volna kocsit fogadni, hiszen öten-hatan is együtt mentek. Igen, mondták, de az annyiba került volna, hogy elviszi bevételüket. Ez is a néprajzi élményeim közé tartozik. Mikor délután visszaértek, a házimunkát és minden egyebet el kellett végezniük. Később is többször visszagondoltam rá, hogy amikor kérdeztem, hogyan voltak képesek minderre, azt mondták: „Ez olyan természetes." Egyszer eszembe jutott mindez, ugyanígy fogalmazott valaki egy északsvéd tanyán Älvros községben (Härjedalen tartomány), valamikor az I 970-es évek végén, amikor egy nagyon jó adatközlővel beszélgettem a régi időkről. A vidék híres a szörnyű teleiről, a falu be van építve a hegy aljába, ahol gyakori a mínusz 20-30 fok. Akkor még a svéd vidéken sem volt bevezetve az elektromos áram. Kérdeztem, hogy bírták ezt a nagy hideget. Azt felelte: „Hát ez volt, nem gondoltunk mi másra, így kellett élni." Ez mindig
