Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

SZABÓ MÁRYÁS: A néprajz jelene és a jelen néprajza (Mohay Tamás interjúja Szabó Mátyással)

Ez milyen tapasztalatokat eredményezett? Mindenekelőtt táj- és emberismeretet. Eljutottam az ország legkülönbözőbb részeire. Azok a népi programok sok helyen nagyon nívósak voltak, öregek énekeltek, táncoltak. Bővítette az ember néprajzi tudását és látószögét, és maga a táj, a falu, olyan helyek, ahol azelőtt soha nem jártam. Harmadéves koromban a Népművészeti Intézet szervezett egy komoly, jól átgondolt gyermekjátékgyújtő munkát. Együtt dolgozott egy néprajzos, egy népzenész, egy rajzos és körülbelül I 5-20 gyerek, I I éves fiúk és lányok. Egy szervező volt velünk, aki mindig előrement a következő helységbe. Vas és Zala megyében jártunk, közel egy hónapos út volt, két-három napot időztünk egy helyen. Segítettek a helyiek, pedagógusok. Az ottani gyerekek megtanították a mi gyerekeinket a játékokra. Kitűnő volt, jártunk vagy 8-10 helyen. Nem is tudom, hogy aztán hogyan kezelték az anyagot. Akkoriban politikailag elég sötétre fordult világ volt. Milyen perspektívát, feladatot láttatok a néprajz és magatok előtt, amikor a parasztot megfosztották a földjétől, kuláklistával és kitelepítéssel sújtották? Valami volt abból, ha nem is teljesen tudatosan, hogy dokumentáljuk ezt az időt. Ez volt a tsz-be kényszerítésnek a legkeményebb ideje. Valahol Dévaványa környékén mesélték, hogy éppen azokban a hetekben két parasztot éjjel agyonvertek. Kihúzták őket a ház elé, és otthagyták. Nagyon sokszor előfordult, hogy síró parasztokkal találkoztunk, akik a gyűjtés során elmondták bánatukat. Az, hogy a jelen dokumentációja feladat, akkoriban még alig merült föl. Inkább egy letűnőben levő, múltbeli paraszti világ rekonstruálása volt a jellemző. Teljesen. A nagy cél, a szent feladat megragadni valami ősit, valami legrégebbit. Az én esetemben ennek nem volt különösebb jelentősége, mert a szénagazdálkodást kutattam, azt fényképeztem. Kimentem az emberekkel, néztem a munkát, a technikát, az eszközöket. Az én témámhoz nem kellett túlságosan visszafelé fordulni, hiszen jelenkori dokumentáció is volt. Ez a téma természetéből adódott. Akkoriban ennek muzeológiai vonatkozása is felmerült? A Néprajzi Múzeummal komoly kapcsolatot tartottunk fenn, mert az szerves része volt a képzésünknek. Különböző feladatokat kaptunk, én például egy halászati gyűjteményt katalogizáltam. Ez tárgygyűjtéshez is vezetett, tudniillik a szénagazdálkodásnak az eszközanyagát próbáltam megragadni. Volt más is Fél Edit jó svájci kapcsolatain keresztül. 1955-ben lehetett, hogy valaki jött, és hozott egy kiváló fényképezőgépet, ami addig a múzeumban nem volt, nagy szükség volt rá. Kompenzációképpen azt mondta, hogy nagyon szívesen venné, ha néprajzi tárgyakat kaphatna, őt a gazdálkodás, pásztorkodás érdekelte. Fél Edit megszervezte, hogy én menjek el tárgyakat gyűjteni az én területemre, ahol az embereket már ismertem. Ezen az úton nagyon szép kollekciót sikerült összeszedni pásztortárgyakból,