Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás

kult a pártállami diktatúrában, a szovjet megszállás közegében. Az új taburendszer kényes feladattá tette a szovjet, kínai stb. figurák ábrázolását a nézőtér kaján nyilvánossága előtt. Szinte előzmény nélkül, hirtelen jöttek létre kapcsolatok a szovjet, román, kínai stb. színházzal, s ennek korabeli reflexióiból - politikai okokból - kimaradt az, hogy a tágabb értelmében vett interkulturális fordítás elkerülhetetlenségével szembenézzenek. E darabok „másságának" feltűnő figyelmen kívül hagyásával a marxista szemlélet mindenre megoldást kínáló általános érvényességét, valamint a korábbi, polgárinak bélyegzett színházkultúrától való eltávolodás szükségszerűségét kívánták kommunikálni. Nem csoda, hogy az új repertoár színházakra kényszerítése s e diktátum nyilvánvaló kapcsolódása az idegen megszálláshoz kezdettől jelentős passzív rezisztenciát váltott ki az előadásokkal szemben. A közönség azzal jelezte ezt, hogy a nézőteret üresen hagyta, a színészek pedig előadás közbeni „viccekkel", más lehetőség híján tehát szimbolikus gesztusokkal fejezték ki tiltakozásukat e kényszerű kulturális transzfer ellen. Az alábbiakban először az interkulturalitás kihívásával való tudatos szembenézés ritka és relatíve sikeres formáját vizsgáljuk az 1950-es évek első felének talán legnépszerűbb színháza, a Fővárosi Operettszínház példáján. Gáspár Margit igazgatónő, aki egyszerre volt meggyőződéses kommunista és profi színházi róka, a Pavis által szükségesnek tartott „konkretizációk" minden szintjén inspirálta a szocialista importoperettek „fordítását". Az általa vezényelt operettreform néhol humoros, néhol cinikus gyakorlatába láthatunk bele levéltári dokumentumok és Gáspár visszaemlékezései révén. Majd egy másfajta kulturális gyakorlat példájaként Darvas Iván memoárja segítségével azt a színpadi és nézőtéri bénultságot, bukást idézzük fel, mely azon az előadáson következett be, ahol a szovjet darab fordításakor a szöveg, a dramaturgia, a rendezés és a játék szintjén egyaránt szükséges „konkretizációk", adaptációs eljárások elmaradtak, adott esetben a Madách Színház Szovjetunióból importált igazgatónőjének dacos, a nézők elváráshorizontját s a magyar színházi hagyományt „csak azért is" figyelmen kívül hagyó ellenállása miatt. Zárásként egy, a diktatúrában mindig fokozott kockázatot jelentő humoros színházi műfajhoz kapcsolódó interkulturális botrány, egy „kínai ügy" eseménytörténetét és bizonytalan hatalmi interpretációját mutatjuk be levéltári források alapján. Az ideálmodell Diskurzus Az egypárti diktatúra bevezetéséhez közvetlenül kapcsolódó, felülről elrendelt gyökeres és kényszerű művészeti hagyományváltáshoz - a szocialista realista esztétika deklarált egyeduralmához - 1 949 után az állami színházi szerződéseiktől függő művészek kényszerűen alkalmazkodtak. Alig néhányan voltak azonban közülük - Gáspár Margit, a Fővárosi Operettszínház igazgatónője vitathatatlanul közéjük tartozott -, akik hittek is a szovjet színházi modell azonnali magyarországi átültethetőségének lehetőségében és szükségességében. A természetszerűleg kommunista és haladó (más akkoriban efféle posztra nem kerülhetett) színigazgatók tevékenysége kimerült a kötelező szovjet és népi demokratikus bemutatóhányad színre állításában. Gáspár Margit azonban nemcsak a Népművelési Minisztérium nógatására újított, ő valódi érdeklődést mutatott a nem -