Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Wilhelm Gábor: A jelenkorkutatás dilemmái a néprajzi múzeumokban

WILHELM A jelenkorkutatás dilemmái a néprajzi múzeumokban 2002 őszén két olyan jelentős néprajzi konferenciára is sor került Bécsben és Kaposvárott, mely a néprajzi múzeumi tárgygyűjtés és -dokumentálás aktuális kérdéseivel foglalkozott. Az egyik nemzetközi - közép- és kelet-európai -, a másik hazai keretben vizsgálta meg az eddigi tapasztalatokat és a jelenlegi problémákat, valamint a jövőbeli lehetőségeket. A tárgygyűjtés a néprajz létrejötte óta egyértelműen alappillére a múzeumi munkának (és sokáig általában a néprajzi kutatásnak), ám legalább ettől az időponttól kísérik viták mind az időbeli, mind a térbeli keretét illetően. A legkiélezettebb véleménykülönbségek - és talán bizonyos fogalmi bizonytalanságok - ezen belül is a jelenkor vizsgálatát, annak szerepét érintik. Ennek tisztázásakor azonban mindenképp vissza kell térni általában a néprajz szintjére, hiszen a jelenkor kutatása néprajzi szempontok szerint és néprajzi eszközökkel semmiképpen sem szűkíthető le csupán a kultúra tárgyiasult részére összpontosító és ezt tárgyak gyűjtésével (is) dokumentáló néprajzi muzeológiára. A jelenkor és a történetiség kapcsolata a néprajz történetén belül önmagában összetett kérdés. Az európai néprajz jelentős területi ágai (például a francia vagy német) eleve jelenkutatásként indultak (Beitl I 985), azaz a mégélő szokásokat, ünnepeket, viseletet figyelték meg a néprajzosok, és igyekeztek ezeket tudományosan leírni, rendszerezni és értelmezni. Párhuzamosan végig nyomon követhető ugyanakkor - hol erősebben, hol gyengébben - egy, a történeti forrásokat vallató, illetve valamilyen korábbi korszak életmódját rekonstruálni igyekvő kutatási vonal is. Ez a kutatási irányzat viszont sok esetben éppen a jelenkor szereplőinek emlékeiből indult ki. A néprajzi kutatás időkeretével kapcsolatos elméleti és módszertani eszmecserék, melyek szinte periodikusan visszatértek az európai néprajz története során - egészen napjainkig - nehezen tudtak egyezségre jutni a jelenkor terminus megfelelő használatát illetően. Csak a jelenkor időbeli határával kapcsolatban - már ami a múltbeli kezdetére vonatkozik - durván fogalmazva legalább annyi javaslat, vélemény fogalmazódott meg, ahányan hozzászóltak e kérdéshez. A legtávolabbi vonalat a 20. század elején, illetve inkább az első világháborút követően húzták, húzzák meg a kutatók, ám a legrövidebb időszak mellett jelenleg szavazók is legalább az 1950-es évekigvisszamennek. Ez egyben azt is jelenti, hogy pillanatnyilag ez a legkisebb léptékű periódus a néprajzon belül. A jelenkutatás tehát a mindenkori legidősebb nemzedék visszaemlékezésének a határában fogalmazza meg a jelenkor mértékét. Nem minden tanulság nélküli az etnológia, antropológia viszonya sem a jelenkorhoz. A „modern", amerikai antropológia alapvetően terepmunka- és - következésképp jelenkorközpontú (volt) a kezdetektől fogva. Nem is igen lehetett másmilyen, mivel az esetek nagy részében hiányoztak az írott, történeti források a vizsgált népek többségére vonatkozóan. Ugyanakkor mindez nem akadályozta meg a kutatókat, hogy a 20. század első harmadáig alapvetően ne az emlékezetkultúrára támaszkodjanak - a 24. óra