Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Tabló - A művészettörténet és folklorisztika virágos kertjeiben. Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben Szacsvay Éva

templomi bútorokon a 16. századtól ismert, az emblémák a reneszánsz szellemiségű protestáns gondolkodás és művészet részeként a képírók gyakorlatában élnek, leginkább olasz minták szerint. (Mivel ezek a tárgyak elszigetelt kulturális zárványban találhatók, nincs európai „bútor"- vagy ,,tárgyfestés"-analógiájuk). Valószínűleg nem döntő a stílus szempontjából az ácsolás technikája, és nem korjelző a festésé sem, mivel a két elem együtt a kora újkori protestáns szellem, életmód és díszítőművészet terméke. (Az életmód szerepe a tárgy megtartásában a tárgyakat lecserélő bútordivattól függetlenül az, hogy sajátos funkciójuk van. A kerített templomok falai mentén a szabad térben elhelyezett ácsolt láda jól tűri az időjárás viszontagságait, szemben az asztalosbútorral; a ládákban a túlélést szolgálja a gabona, kritikus helyzetben minden érték, ruházat, pénz, ékszer stb. ebbe kerül, így használata miatt nem lehet divatos asztalosbútorral kicserélni. Ráadásul szétszedhetők, mozgathatók.) A kor meghatározását anyagismeret, anyag és festékelemzés segítheti. A szász protestáns művészet (díszítőművészet) körében hímzéseket, ládafestéseket, templomi bútorokat, mennyezeteket, oltárokat, kapukat, templomi edényeket, valamint kéziratos és korai nyomtatott munkákat lehet analógiaként vizsgálni. Világi előzményeit a tárgy egyes részletéhez lehet keresni az emblematika, a kódexek és kéziratfestések, falfestések stb. reneszánsz anyagaiban. (A lutheri reformáció képeinek értelmezésében az egyik irány és lehetőség éppen az emblematikában van, lásd Orschler [1997; 1998].) A kötet 30-31. illusztrációjának aláírásában látható, hogy nem egyszerű a feladat: a lábacskával ellátott kicsi biedermeier szekrénykében látható kvalitásos zelli Madonnaszobrocska mint Mária-ház nem a szent sarokban, hanem a sublódon állt. Ez a tény és a tárgykészítés magas színvonala a Mária-házzal kapcsolatban sok mindent elárul, például a használók társadalmi körét, a készítés (a mester élet-) körülményeit, az alkalmazás sajátságát (lehetett apáca- vagy papi használatban is). Itt hiányzanak a nem szakrális elemek, itt nincs „vitrin" funkció, és a stílus meghatározását is megnehezíti az, hogy a szobor faragása viszonylag jobban tükrözi a barokk ízlést, a bútorrész a biedermeiert, nincsenek később hozzátéve tárgyak, például kis képek vagy egyebek. A darab mégis a néprajzi tárgyak között mint a barokk „népi", „köznépi" kegyesség maradványa a Mária-házak között értelmezhető. Verebélyi Kincső az esztétikai, művészettörténeti elemzéseket természetesen kiegészíti, mondjuk így, antropológiai ismeretekkel is (ahogyan a magasművészetekben az ikonológia). Elemzései azonban, mint azt az előszóban elmondja, nem mélyülnek el a jelentések, a szimbolika, az allegóriák felfejtése területén. Az olvasónak mégis néha hi- ^2 ányérzete van. Példaként erre a korábbi kötetéből a „Jövőre Jeruzsálemben!" című dol- ^§ gozatát idézném (Verebélyi 1993:1 59-163), amely egy ón szédertálat mutat be 1829- * bői. A szerző a szédertál ünnepben betöltött szerepét vázolja fel egy széles körű, ma- jg gát az ünnepet az európai zsidóság szellemtörténeti, „művelődéstörténeti" egészébe is helyezve, ágyazva. Értelmezi az edény kiemelt ünnepi díszítettségét és feliratozottsá- 'ß gát, de nem értelmezi jelentését, amely feltárná a leírt szokáskör mélyebb rétegeit. A tál középén elhelyezett képen nem jelenet, hanem két alak látható, a bal oldalon a hatalmas Góliát teljes fegyverzetben, kivont karddal, a jobb oldalon Dávid világosan megrajzolt „gyenge" fegyverével (parittyával), és jelentésük: „Isten segítségével a gyenge az erősét legyőzi". A szétszórtságban és üldözésben élő zsidóságnak ez az üzenet erőt ad, a két