Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Tabló - A művészettörténet és folklorisztika virágos kertjeiben. Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben Szacsvay Éva

alak ábrázolása nincs a szeder ünnep tartalmával, az egyiptomi meneküléssel kapcsolatban, hanem Dávid népére és a választott nép Istentől származó erejére utal. Az ábra a zsidó azonosság felerősítését szolgálja az ünnepben Dávid életének azzal a példájával, ahogyan Isten népét és csatáit a nagyobb erővel szemben is megsegíti. Az etnikai identitás egyszerre van jelen a vallási identitással, a nép azonos őstől történő leszármazásában, Dávid király „történetének" kezdetei egybeesnek a vallás kezdeteivel, amint Isten népének jó királyt (és államot) teremt, megmenti Dávid és népe kiválasztásával a csatákban választott népét. Az identitás része az az emlékezet is, amely a zsidó múltbeli államra emlékezik. A feliratok hasonló szellemi elmélyülés és tanítás eszközei, a tanítás éppen ezen az estén a szokásban önmagában kiemelkedő mozzanat, ahogyan ekkor az apáknak a gyermekek kérésére el kell mesélniük a menekülés történetét. A héber szövegek az ünnephez vagy az ábrázoláshoz kapcsolódó további vallási tanítást tartalmaznak, Dávid zsoltárai az előbbi konkrét tanítást pedig tovább erősítik (tudnunk kellene persze, hogy mely zsoltárokból vették az idézetet). A tanítást árnyaltabban volna jó ismerni, hogy képet kaphassunk arról, hogy a „szigorú" előírásokhoz képest a tálak és eszközök feliratai és ábrái hogyan alakítottak a „tanításon". Jelentős kérdés tehát, hogy más szédertálakhoz hasonlítva milyen ábra és felirat díszíti. Mindez rámutathat, hogy miért másodlagos a tál anyaga, az ára, a művészeti stílusa. A tál értéke úgy hiszem - ábráinak és feliratainak hermeneutikai jelentéseiben van a szokás (és a zsidó kultúra) egésze szempontjából. A szerző utolsó mondata a szédertál gondos bemutatása után „törli" az addig elmondottakat azzal, hogy az ábra „naiv, népies", és mesei motívumát („a legkisebb fiú legyőzi a gonosz és buta óriást") megfelelteti Dávid és Góliát történetének (Verebélyi 1993:163). Az esztétikai elemzés problémái rejtőznek ebben a korábbi műből származó példában, de mindezekre csak azon a fáradságos úton derül fény, amelyiken Verebélyi Kincső jár. Tanulmányai nélkül a „népi képek" vizsgálatának új kérdésfeltevéseire, besorolásaira, újraértelmezéseire nem került volna sor. Megtette tehát az első lépést a „hagyományos népművészet-értelmezésheztői" a művészettörténet látómezője felé, általános elméleti és didaktikai értékű dolgozatai (műelemzések) nyitják meg az utat abba a szélesen értelmezhető „jelentésvilágba", ahol további új műfajoknak, újabb társdiszciplínák módszereinek és technikáinak bevezetése továbbviheti a népművészeti anyag elemzését. A kihívás például most az, hogy amit eddig képi jelnek tekintettünk, annak szövegszerű, nyelvi jelentését megragadjuk (lásd Szacsvay 2002). A Verebélyi Kincső által teremtett rend sok fontos szempontot vet fel. Az esztétikai elemzéshez általa javasolt fogalmak logikusak, használatukat (például a „folklór jellegű" fogalmát) a népművészet-kutatók figyelmébe ajánlhatjuk. A református kéziratos grafikákkal kapcsolatban még lehet néhány észrevételünk. Ha nem a protestantizmust vagy a protestáns művészetet vizsgáljuk a különféle kollégiumi és gyülekezeti református matrikulák diák- vagy papi munkáin, akkor nehezen találunk művészeti stíluskategóriát ezekre. Hiszen mint művészi teljesítmények egyenetlenek, az alkotás nincs kitéve a „fogyasztói réteg ízlésformáló hatásának", a korai kódex- és képírás hanyatló maradványaként sem emelhetők a „népművészet", a képzőművészet magaslataiba, de jól értelmezhetők sajátosan „alkalmazott" protestáns „díszítőművészetként". Ami persze újabb