Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
Tabló - A művészettörténet és folklorisztika virágos kertjeiben. Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben Szacsvay Éva
szet fogalom lebontása népi díszítőművészetre és népi ábrázolóművészetre Visky Károly 1930-as évektől elterjedt fogalomrendszerének alkalmazása majd továbbfejlesztése, míg a folklór jellegű képzőművészet, a folklórjelteg bevezetése, amelyekkel árnyaltabb meghatározások kifejtésére van alkalma, a folklóresztétikai gondolkodás hatására történt. A feladatkijelölés a képzőművészeti korszakok megkeresése volt a népművészeti alkotásokban, amelyet azonban a motívumok Inventar ozásával, katalogizálásával - mint írja - elvégezni nem lehetett, így a feladat ennél bonyolultabbnak tűnik. Verebélyi Kincsőt a népművészethez illeszthető anyagból legerősebben a kép, a képi ábrázolás érdekli. Itt kiemelt helyet kapnak a korábban a klasszikus népművészeti korpuszhoz nem tartozónak minősített tárgycsoportok, mint a konyhai falvédők, a kézzel festett emléklapok, a református kollégium matrikuláinak borítólapjai (mint díszített feliratos felületek) és a „képi anyag" megjelenései vagy átszármazásai tárgyi felületekre, mint például a pásztorművészet vagy a hímzés, vagy a képként felfogható Mária-ház. Sok tárgy esetében azonban ez is nehézkes, mint például a Mária-házak esetében. A Mária-ház használata szerint a házioltár és a vitrin között helyezhető el, a családi életútban lépésről lépésre kialakított tárgyegyüttes, amelyben a búcsújárás emlékei, a kegyesség tárgyi manifesztumai (szentképecskék), a családi fényképoltár, az esküvő jelei - koszorú és vőlegénybokréta - stb. együttesei folyamatot, állandó alakulást képviselnek, ezért statikus képként - bár annak látszanak, nehéz elemezni őket. A gondos korés stílusvizsgálat az egészre vonatkoztatva elégtelennek tűnik (a 19. század végének vallásos dekorációja a biedermeier és a szecesszió határán), mert amikor a szerző lebontja az egészet szerkezeti elemeire, és elvégzi azok történeti-stilisztikai beazonosítását, kiderül, hogy a részekben több korszak stílusvilágát lehet megragadni (például biedermeier üvegezett szekrényke, barokkos öltöztetett szobrocska, szecessziós kis szentképek). A tárgy egészét azonban egyfajta gondolkodásmód,, a barokk kori kegyesség hagyományozódása alapján értelmezi barokk jellegűnek vagy még inkább barokk szellemben fogant műnek, noha ennek a tényleges barokk ízléshez már semmi köze sincsen. Ezt az eredményt a részek pontos kortörténeti és stílusvizsgálata nem nyújtja, a tárgy „néprajzában", a szellemi funkcióban való keresgélés segíti ki csupán a kutatót, a barokk kegyesség táplálja ugyanis e műtárgyegyüttes fennmaradását, sőt megjelenését száz évvel a barokk után. Verebélyi Kincső elemzései tehát sokoldalúak és sok esetben jól hasznosíthatók a művészetek felől közelítők számára. Amit a művészettörténeti módszer egyelőre nem igazán tud a népművészeti tárgyakban megragadni, az „az ikonológiai" valóságuk, amelynek a hozzájuk fűződő etnológiai ismeretek és azok előhívása, vagyis a képek „mögötti szövegek" vagy tények elemzései felelnének meg. Például azoknál a képeknél, ahol a képek „szövegértékűek", a szövegelemzés módszerei vihetnek előre az irodalmi és nyelvi szövegelemzés módszereihez közelítve. Példaként idézhetjük a sokat emlegetett szász templomi ládák „emblematikus ábrázolásait" (kör alakú medálba foglalt szimbolikus állatábrázolások), amelyeknek megfejtésére a reneszánsz emblematika kínál segítséget. Talán ott, ahol a festett kép, mint a kéziratokban, a korai nyomtatott könyvekben vagy a falakon is, általában más szövegek közelében található szövegeket támogat, nem szimbolikus, hanem inkább emblematikus (az embléma képéhez két értelmező szöveget - inscriptiót és subscriptiót - kapcsolnak, de ez elmaradhat), megértése pedig „megfejtésre" szorul, mintha olvasnánk. A festés a
