Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

LEHTINEN ILDIKÓ: A szekrény és a láda: az identitás kérdése egy mari faluban

soha nem viselt paraszti öltözéket, és nem is készített ilyesmit. Eközben a háztartásában levő, népviselettel tömött láda egészen másról mesél. A viselet - azazhogy maguk a ruhadarabok - ez esetben egyszerre képezik a kutatás tárgyát és eszközét. Képes lehet-e egy kutató arra, hogy mindig a megfelelő, lényeges kérdéseket tegye föl a terepen? És vajon mindig őszinte vagy valós válaszokat kaptam a kérdéseimre? Mint viseletkutatót engem elsősorban a használattal kapcsolatos információk érdekeltek. Megfigyelhettem a falu lakóinak mindennapi életét, de kérdéseim főként az ünnepekre, a lakodalmakra, a szertartásokra és a temetésekre vonatkoztak. A temetésekről és a lakodalmakról sokat megtudtam ily módon, ám az áldozati ünnepeket illetően szinte semmilyen információhoz sem sikerült hozzájutnom. A saját megfigyeléseim viszont sok esetben mégis hasznosnak bizonyultak ebből a szempontból is. Észrevettem például, hogy sok házban a többi ruhanemű mellett egy fehér köpönyeg is lóg az ajtón. Amikor kérdéseket tettem föl a köpönyegre és annak használatára vonatkozóan, leginkább kitérő válaszokat kaptam. Végül megtudtam, hogy a fehér köpönyeg áldozati öltözék, és csak áldozati ünnepeken viselik. I 987-ben erről nem igazán szerettek beszélni. A fehér köpönyeg az áldozati ünnepek jelképe volt, és az, aki ilyet birtokolt, komoly összetűzésbe keveredhetett a más ideológiát valló falubeliekkel. A Szovjetunióban ugyanis tilosak voltak az áldozati ünnepek. A mari identitásnak azonban ezek továbbra is részét képezik, és erre csak a szertartáson viselt ruházat kapcsán derült fény. 1991 óta immár nem tabu a fent említett szertartásokról beszélni. Míg régebben aligalig és csak véletlenül lehetett fehér köpönyegekre bukkanni a házakban, ma már bárki láthatja őket, az emberek pedig úgy beszélhetnek ezek szerepéről, hogy közben nem kell a következményektől tartaniuk. 1991 -ben már úgy érkeztem vissza a faluba, mintha hazamentem volna. Ekkor azonban egy másik próbatétellel kellett szembenéznem, amely már nem a kormány akaratából, hanem a falusiak saját közösségéből fakadt. Egy jól ismert látnók, egy S. nevű tatár nő tért be hozzám egyik nap, hogy alaposan megvizsgáljon. A falu népe ily módon próbálta tapintatosan kideríteni, mi a célom, milyen testi és szellemi tulajdonságaim vannak, és bírok-e valamiféle negatív jellegű „erővel", azaz szemmel tudom-e őket verni. A látnók elmondta a falu népének mindazt, amit tapasztalt, és másnap már gond nélkül nekiláthattam a munkámnak. A faluban szívélyesen fogadtak mint nőt és három gyermek anyját, eltérő nemzetiségem ellenére. A viselet iránti érdeklődésemet azonban sokszor nem tudták mire vélni, hiszen a szovjet uralom ideje alatt a legtöbb kívülálló csak megvetéssel és gúnnyal illette a mari népviseletet. Az asszonyok beszéltek nekem a ruháikról, és az öltözet kapcsán szóltak a világról alkotott elképzeléseikről s az életről vallott nézeteikről. A viseleteken keresztül sok különféle történetet hallhattam, néhány döbbenetes sorsot is megismertem. Mivel fotóztam is, sokat beszéltek a „szemmel verés" veszélyeiről, lehetséges következményeiről a helybeliekre nézve; az emberek biztosítótűket szúrtak a ruhájuk nyílásaiba, hogy a veszélyt elhárítsák. Az, hogy befogadtak, nem jelentette, hogy egészen közéjük tartoztam. Pusztán egy kutató voltam, aki tanulmányozza és megfigyeli ezeket az embereket, anélkül hogy átvenné a kutatás tárgyát képező népcsoport szemléletmódját vagy szempontjait (Bourdieu I 985:48).