Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

LEHTINEN ILDIKÓ: A szekrény és a láda: az identitás kérdése egy mari faluban

A fennmaradás modellje Csoraj faluban a mari etnikai identitás szimbólumai a nyelv, az animista vallás és a népviselet. A kommunizmus után az identitás és a szimbólumai is átalakultak. A nyelv hivatalos rangra lépett, miután egy író csiszolt portrét rajzolt a népéről. Ezt a nyelvet azonban már messze nem használják annyira a hétköznapokban, mint régebben. A mari vallás helyzete javult, miután ma már nem tilos beszélni róla, hanem újra élő valóságként lehet jelen a mindennapokban. És mi a helyzet az identitás látható jelképével: a paraszti viselettel? Manapság nemzeti öltözékké kezd előlépni, a helyi szimbólumból etnikaivá válik. Az identitásváltás folyamata gőzerővel halad előre. A láda és a szekrény példája kiválóan szemlélteti egy kisebbség fennmaradásának módját. Én úgy látom, fellelhetők az integrálódás jelei: hiszen fennmarad minden olyan hagyomány, amely beilleszthető a modern életvitelbe. Ez azt jelenti, hogy a falubeliek összekapcsolják az ősi értékeket a maiakkal. Talán ez a folyamat adhatja meg a választ arra, miként tud fönnmaradni az a mari kultúra, amely elszigetelődött és eltávolodott az őshazától. Egy paraszti háztartásban minden tárgynak megvan a maga kijelölt szerepe, és minden egy egész részét képezi. A tárgyi világgal foglalkozó antropológusok, mint Abraham A. Moles (I 969), Fél Edit és Hofer Tamás ( I 965; I 974), André Leroi-Gourhan (1973) és Jean Baudrillard (I 968) egyhangúlag rámutatnak arra, milyen fontos szerepet játszik ez az átfogó egész valamennyi egyes tárgy értelmezésében. Orvar Löfgren (I 996b) a tárgyaknak a modern világban hordozott jelentésével foglalkozott. Amennyire fel tudtam mérni, a ruhák fontos részét képezik a mari háztartások vagyontárgyainak. A ruhatároló helyiség a ruhaneműk és textíliák kincseskamrája volt, amelyet éppúgy megbecsültek, mint a készítőiket: az ügyes kezű asszonyokat. A ruhatároló helyiség jelentősége azután alábbhagyott, amikor a kézműipar hanyatlásnak kezdett indulni. A tárgyak világa még így eltűnőfélben is részét képezi a háztartások anyagi valóságának. A nagyanyák ládáit nem pakolták ki, és nem osztották szét: továbbra is egy másik, eltűnőben levő világot alkotnak a mari falvakban. E világ lakói máig is ismertek, és valamennyien fellelhetők - a temetőkben. A használaton kívül került tárgyakat nem adják könnyedén idegeneknek vagy a hatóság kezébe. Ilyen körülmények között hogyan bővíthetjük múzeumaink gyűjteményét? Mit adnak, és miért? £ A népviseletben járó asszonyok hajlandóak voltak túladni azokon a ruhákon, amik os már túl szűkek voltak nekik. Az ok egyértelmű: a régi ruha helyett új kell, ehhez szűkei- séges, hogy legyen pénz az anyagra, a ruha eladása tehát módot ad arra, hogy új hajgX gyományos öltözékhez jussanak az asszonyok. A ruhák kapcsán ugyanakkor a gyer-cg mekeket is tekintetbe kell venni. r A felnövő leányokra sok váltás ruha vár, ám az anyák csalódottak, ha a lányaik nem hajlandók felvenni a kézimunkával készített hagyományos mari viseletet. Ilyenkor könnyű szívvel túladnak a csalódás okozóján - a ruhán. Az anyósnak és a vőfélynek, valamint a menyasszonynak adott ruhákat is szó nélkül elajándékozzák, egyszerűen azért, mert nem tekintik sajátjuknak. Az ajándékozás gyakorisága és természete nagyban függ a kutató és az adatközlő közötti viszonytól. Az adományokat általában ajándékkal hálálja meg az ember, ez pedig