Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

LEHTINEN ILDIKÓ: A szekrény és a láda: az identitás kérdése egy mari faluban

ségeik fenntartásához nem volt szükséges új területre költözniük. Saját kultúrájuk értékei hozzásegítették őket az életben maradáshoz, mert kész válaszokat és megoldásokat kínáltak nekik az új környezetből fakadó kihívásokra és kérdésekre (Honko 1999:25). A cárok uralma idején e régióban változatlan maradt a helyzet a térség földrajzi pozíciója és általános perifériális státusa miatt. Mivel a parasztok letelepedett életmódot folytattak, és gazdasági rendszerük stabil volt, a változásoknak makacsul ellenálló, egységes világképet alakítottak ki. Az elzárt végvidékeken a marik újra felfedezték eredeti kultúrájukat, amely kizárólag közösségi értékeken alapult. A vagyoni helyzetük nem igazán javult, és az orosz kisebbségi törvények sem módosultak sokat, ezért a marik kultúrája is meglehetősen változatlanul tovább élt ebben a sajátosan stabil helyzetben. A megfelelő javak hiánya a fejlődésnek is útját állta. A mari kultúra idegen környezetben vert gyökeret, és alkalmazkodott az ottani új feltételekhez. Történeti szempontból nézve elmondhatjuk, hogy a jövevények egyfajta szubkultúrát hoztak létre. Ez nem csupán a tatár és baskír többség szemében tűnt alacsonyabb rendűnek, hanem a mari őshazában maradtak számára is és - legfőképpen Oroszország egészén belül is. írásában Lauri Honko ( I 999:25) áttekinti a különféle kisebbségek kultúráit, és az életben maradás négy stratégiáját sorolja föl. A Csorajban élő marik kultúrája átvészelte a cári korszakot^ és nem asszimilálódott új környezetük kultúrájához sem. Vajon tekinthetjük-e ezt egy kisebbségi kultúra teljesen elkülönült létezésének, amely ellenáll az uralkodó kultúra hatásának? Nem erről van szó. A letelepedés történetének az elemzéséből is világosan kitűnik, hogy a marik elfogadták idegen környezetüket és annak lakóit. Nyelvjárásuknak ugyanúgy részévé vált számos új elem, mint az anyagi kultúrájuknak. Megtanultak más népekkel együtt élni. Véleményem szerint ami itt lezajlott, azt leginkább integrációként írhatjuk le, amelynek során a mari szubkultúra felvett bizonyos új elemeket, és ezeket sikeresen beillesztette saját kultúrájába. A szovjet korszakban megváltozott a helyzet. Gondoljunk most arra a kétoldalú modellre, amelyet Niedermüller Péter ( I 992) vetett föl a szocializmus időszakára vonatkozóan. Az uralkodó makrokultúra szemei elől elrejtve egy mikrotársadalmi mari világ éli itt az életét. A falu születésének története az egyének szintjén maradt fenn, csakúgy mint a valaha tiltott természetvallás. Bár e vallás papjait 1931 -ben és I 932-ben munkatáborokba hurcolták,

8 és innen soha nem is tértek vissza, az áldozati szertartások továbbra is folytatódtak: kivételes módon nők hajtották végre őket. I 981 -ig a főpap felesége, A. S. (I 901-1 989) végezte a szertartásokat 198 l -ig, őt azután húga A. M. követte (191 I -).

9 A vallás gyakorlása nagymértékben erősíti a mari nép identitását. Az áldozati szertartások helyes végrehajtásának módján túl megőrizték az áldozati helyek, vallási normáik és szabályaik ismeretét. Mindezt tiltások és szankciók alkalmazásával érték el. így például a gyerekeknek azt tanították, hogy ha olyasmit vesznek magukhoz, amit már feláldoztak, akkor meg fognak betegedni.