Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: Viselet és identitás. A finnugor néprajzi muzeológia lehetőségei Finnországban (Wilhelm Gábor interjúja Lehtinen Ildikóval)

A projekt anyagi részét a Castrén társaság biztosítja, a munka maga a National Board of Antiquities, vagyis pontosabban most a Kultúrák Múzeumában történik. A munkában mennyire vesznek részt a finnországi kutatók? Kifejezetten a finnugor kis népek kutatói dolgoznak benne. A finnországi néprajzkutatók közül amúgy is csak nagyon kevesen foglalkoznak távoli finnugor témával, például Matti Pöllä a keleti karélok rokonsági rendszerével, Tuula Tuisku a nyenyecek delokalizációs folyamatával. A lappokkal természetesen többen: Helena Ruotsala, Jukka Pennanen ilyen kutatásokat folytat. A lappok tehát még „mennek", de a távoli finnugor népek már nem. Kaija Heikkinen inkább a karjalaiakkal és a vepszékkel foglalkozik, és egyszer volt a mariknál, ő inkább karjalai és vepsze központú. Én ebbe nem szólok bele. Alapvetően nagyon nehéz lenne egy olyan projektet összehozni, melyben egyszerre vannak jelen finnországi és oroszországi finnugor kutatók. Az észt néprajzkutatókkal milyen a kapcsolat ebből a szempontból? Részt vesznek ebben, vagy külön utakon járnak? Eleinte, a rendszerváltás előtt és táján még rendszeres volt az együttműködés velük. (Most úgy érzem, hogy nem is szívesen folytatják.) Az utóbbi időben azonban sokkal inkább önállóan dolgoznak. Valószínűleg van ebben egyfajta elszakadási igény is, nem akarnak beletörődni, hogy Finnország a központ. Én ezt igazán nem tartom rossznak. Ezeket a néprajzi kutatásokat lehet-e önállóan folytatni, vagy most már csak az ottaniakkal közösen érdemes végezni? Részben azért, mivel így teljesebb képet lehet nyerni, és talán azért is, mert így ők is jobban bevonódnak. I 987 óta kutatok rendszeresen terepen, azóta két kutatóval dolgoztam szorosan együtt. Tamara Molotovával, aki mari kutató és Tatjana Minnijahmetovával, aki udmurt nemzetiségű. Ez szerintem számukra is nagyon pozitív volt. Sok mindent megtanultak, például megtanultak másképp interjút készíteni, mint korábban. Kicsit másképp viszonyulnak ezekhez a dalokhoz. Az izsevszki néprajzi múzeum munkatársával közösen gyűjtöttem, Szerafimova Lebegyevával, ő híres udmurt kutató. Mindig mondta, hogy ő sokat tanult tőlem. Ez annyiban igaz, hogy ezekben a múzeumokban a kutatók olyan furcsán gyűjtenek, számomra ez félelmetes, begyűjtik a tárgyat, rendesen, rendszeresen katalógust készítenek róla meg minden, a bürokrácia borzasztó, mindent felírnak róla, ami lehetséges. Szóval ezzel nincs probléma. Viszont nem igazán foglalkoznak a kontextussal, nagyon a tárgyra koncentrálnak. Amit szerintem utána is ki lehet deríteni, hogy az például milyen technikával készült. Nem kérdeznek rá arra, hogy például ki készítette, vagy - ha tudják - hogy korábban ki lehetett az, aki használta. Pedig ez fontos. Tehát a tárgy élete is fontos, nemcsak az, hogy most rajtunk milyen szoknya van, hogy az piros-e, vagy kék. Szóval nem kérdeznek rá ilyesmire. A másik pedig, ami számomra nagyon furcsa, az hogy semmi rendszer nincs benne, hogy mit gyűjtenek. Az más, hogy én például teljesen szervezetten szerzek tárgyakat. Ismerem, hogy a finn kutatók korábban hol és mit gyűjtöttek. Így pontosan tudom,