Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

mások számára is ismertté válva eléggé súlyosak ahhoz, hogy nyilvános választ váltsanak ki" (Thompson 2000:1 3). A szerző úgy látja, hogy egy eseménynek sokféle jellegzetességgel kell rendelkeznie ahhoz, hogy botránnyá válhasson. Nincs botrány, ha nem sértenek meg valamilyen értéket, normát vagy erkölcsi kódot. De az sem mindegy, hogy milyen értékről van szó. Ha túlságosan is banális az ügy, akkor aligha lesz belőle botrány, mert nem eléggé fontos ahhoz, viszont ha túlságosan fontos normának a megsértéséről van szó, abból sem lesz botrány, mert az már nem botrány, hanem bűnügy, ami a bíróságra tartozik. Vagyis a botrányok a középszintű normasértések világában keletkeznek (King I 986; Tomlinson 1997). Nincs botrány, ha a titokban elkövetett cselekmények nem kerülnek napvilágra, és akkor sem, ha csak jóval később válnak nyilvánossá, akkor, amikor már elvesztették korábbi közéleti relevanciájukat. Végül nem beszélhetünk botrányról, ha az embereket megbotránkoztató aktust nem titokban és rejtegetve követik el, hanem nyíltan, mert akkor ugye nincs minek kiderülnie. Fontos az is, hogy a közvélemény a szóban forgó cselekedetet helytelenítse: hiába történik szabálysértés, ha az emberek ambivalensek, és vállvonogatva reagálnak rá. Szükséges ugyanis, hogy ne csak elítéljék a szóban forgó cselekedetet, hanem hangot is adjanak elítélésüknek a „gyalázatos tett" miatt. Végül nem tekinthető botrányosnak az a szabálysértő eset sem, amelynek a nyilvánosságra hozatala nem károsítja óhatatlanul az elkövető reputációját, nem rombolja társadalmi megbecsülését. A botrányokat tovább súlyosbíthatják az úgynevezett másodrangú szabálysértések is, amelyek nem is annyira a szabálysértéssel magával, mint inkább annak a takargatásával függnek össze, mint például egy vitás ügyben tanúsított képmutatás, az érdekkonfliktus rejtegetése vagy a tagadás. Sok esetben ezek a másodrangú körülmények később súlyosabb vádakká válnak, mint azok a normasértések, amelyek eredetileg a botrány kiváltói voltak. A lehetséges magatartásokat tanulmányozva Thompson úgy látja, hogy a megvádolt személy három alternatíva között választhat. Tagadhatja a vádakat, ha úgy érzi, hogy azok alaptalanok vagy bizonyíthatatlanok, továbbá választhatja azt az utat, hogy beismeri, hogy hibát követett el, és megbánást tanúsít. Végül a harmadik alternatíva szerint a „botrányhős" valamilyen sajátságos körülményre vagy „magasabb szempontra" hivatkozva megteheti, hogy sem a tettét nem tagadja meg, sem megbánást nem hajlandó tanúsítani. A nyilvánosság szerepe felbecsülhetetlen a botrányokban, de figyeljük meg, hogy mennyire megváltozott a „nyilvánosság" jelentése maga is. A tradicionális közvetlen jelenléten alapuló nyilvánosság „lokális botrányai" lassan terjedtek, kevés embert szólítottak meg, míg a média segítségével „közvetített botrányokat" manapság szinte ugyanabban a pillanatban ismerheti meg az egész világ (Thompson 2000). Bár botrányok mindig voltak a történelemben, az elmúlt néhány évtizedben - a média befolyásának a növekedésével párhuzamosan - rendkívül megszaporodtak. Ahogy Lull írja: „Az egyház és az állam után a média vált a harmadik legnagyobb játékossá a modern társadalmi befolyásolás történetében, magában foglalva azoknak a morális diskurzusoknak a konstrukcióját, amelyek a botrányok szándékos kirobbantásának a következményei." (Lull-Hinerman I 997:8.) Tanulságul azt vonhatjuk le, hogy valami nem önmagában botrány vagy nem botrány, hanem azzá válik. Más szavakkal a média és botrányok nemcsak elválaszthatatlanok egymástól, de a média aktív, tudatos közreműködése nélkül nincs botrány sem. A média ugyanakkor nemcsak kirobbanthat és felszínen tarthat botrányokat, de relativizálhatja, bagatellizálhatja, vagy figyelmen kívül is hagyhatja azokat.