Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

A populáris média rítusai: pletykák és botrányok A tanulmány amellett érvel, hogy a pletyka és a botrány mindennapjaink és így a modern folklór részét alkotják. A szerző Thompson elméletének megvitatása után kifejti, hogy a pletykát és a botrányt csak a társadalmi és kulturális kontextusukon belül mint populáris rítusokat lehet értelmezni. f\ populáris médiában megjelenő színes, érdekfeszítő olvasmányok, a tabloidok népszerűségét általában azzal magyarázzák, hogy azokban a kiadóvállalatoknak a legkisebb kulturális közös nevezőt megcélzó durva gazdasági kalkulációja fejeződik ki, a fogyasztók részéről pedig a feszültségektől való pszichológiai menekülés igénye nyer kielégülést. Carey elégedetlenül jegyezte meg ezekkel az értelmezésekkel szemben, hogy „a társadalmi élet több mint hatalom és kereskedelem, és több a terápiánál is. Ahogyan Williams érvelt, a társadalmi élet magában foglalja az esztétikai tapasztalatok, a vallásos eszmék, az egyéni értékek és érzelmek, valamint az intellektuális gondolatok közös birtoklását is-egy rítuson alapuló rendet." (Carey 1989:34.) Hasonló következtetésre jutott Stevens, amikor az 1 920-as évek botrányhíreit tekintette át a médiában: „Valószínűleg a legrégebbi és a leggyakoribb kritikája a sajtónak, hogy a szenzációs híreket hangsúlyozzák, különösen a szexet és a gyilkosságot, azért hogy minél több példányt tudjanak eladni. Függetlenül a kiadó motívumaitól, ezeknek a híreknek a nyilvánossá tétele - legalábbis átmenetileg-bővíti a közösségi részvétel körét, a saját értékek felülvizsgálatát." (Stevens I 985:53.) Vagyis mindkét szerző azt hangsúlyozza, hogy nem lehet kizárólag gazdasági vagy politikai aspektusból, szórakozásigényből, információkeresésből, vagy akár terapikus szükségletből megérteni a tabloidokat. Létezik ugyanis a tabloidok fogyasztásának egy eddig meglehetősen figyelmen kívül hagyott közösségi aspektusa, amely sokkal komplexebb és meggyőzőbb magyarázatot kínál a tabloidok sikereire. Eszerint: „a tömegmédia értékes feladatot teljesít az erkölcsi dilemmák nyilvánossá tételében, és a nyilvánosság felfokozott érdeklődése az egészséges részvétel jeleként értelmezhető" (Stevens I 985:54). Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a szerep mennyire hozzátartozik a tabloidok lényegéhez, mint az, hogy a sajtó híradásaiban a 16. század óta fellelhetők a klasszikus triádon - bűnözésen-szexen-pénzen - alapuló szenzációs történetek, melyek valójában morális tanmesék. A neodurkheimi kulturális szociológia feladatát ezért nem abban látom, hogy leleplezze a tabloidok és botrányok mögött meghúzódó - egyébként kétségtelen gazdasági vagy politikai - érdekeltségeket, hanem abban, hogy megválaszolja, miért lehet a morális meséket olyan jól eladni, azaz miért izgatják az embereket éppen ezek a történetek, és nem mások.