Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Kontinensek, iskolák, antropológiák (Fejős Zoltán interjúja Östör Ákossal)

stb. Mint reprezentációs formának a filmnek nyilván más lehetőségei vannak, mint az írottnak. (Ö. Á.: Teljesen). A mai világban, ahol hihetetlen képdömping van, az ilyen antropológiailag felkészült emberek által készített, jó antropológiai filmek a másságot, a kulturális különbséget mennyire tudják jobban az emberekhez eljuttatni? Az elgondolkodtatás képességét például jobban meg lehet-e tanítani, mint a hagyományos néprajzi, antropológiai monográfiákkal, akár a Tiéddel, ami tele van bengáli kifejezésekkel is? Ilyen szempontból több lehetősége van a filmnek? Vagy - amit előbb is mondtál - talán itt korlátok is vannak? Feltűnik akkor, amikor antropológusok nézik ezeket a filmeket. Kérdezik, hogy milyen nagy ez a falu, és hány kaszt van benne, mi a jelentősége ennek, mi a jelentősége annak. Ez mind bent van a képben, de nincs leírva. Sokszor kritizálják az ilyenfajta filmeket, mert mondják, hogy nagyon szép mint film, de hol van benne az információ stb. Ebben is vannak tehát korlátok, meg a felkészültségben is. Például az, hogy mondd meg nekem, milyen nagy ez a falu, ha bemutatok egy széles szögű beállítást, akkor ott van, látod, mekkora a falu. Nem kell megmondani, hány ezer ember lakja. De másképpen látod, ha messziről bemutatom az egész falut, hogy ekkora. Ez egyenlő azzal, hogy leírom, milyen nagy stb., de nem fogadják el azok, akiknél a kép nem számít, akiknek a kép csak kiegészítő. Bizonyos fokig el kell fogadni, hogy a kép nem tud analizálni, mint az írás, de absztrakt gondolatokat is tud továbbítani azáltal, hogy hogyan állítja össze az ember. Elvontabb dolgokkal is tud foglalkozni aszerint, hogy hogyan filmez az ember, hogyan vágja, mit filmez, és hogyan csinálja. Legjobb példa erre a Forest of Bliss, ami másfél órás film. Nincs egy szó se benne, de rengeteg hang van. Sokan kritizálták ezt a filmet, hogy akik nem ismerik Indiát, azok nem értik ezt a filmet. Ez így is van, sokan nem. De vannak sokan, akik nem tudnak semmit Indiáról, és mégis - ahogy beszéltünk a helybeli kultúráról és annak az egyetemes horizontjáról - látnak benne valamit. Nem azt akarom mondani, hogy egy ilyen benáreszi filmen be tudom mutatni a világkultúrát. Nem, de van egy ilyen összefüggés. Ha ez a film úgy van megcsinálva, mint ez, akkor ráébred az ember, ahogy nézi, hogy ez az életről és a halálról szól. Nem kapja meg azt a helybeli kategorikus vagy analitikus tudást, mintha elolvas egy könyvet Benáreszről, de valami utalást kap arra. Ha érdekli, visszamehet. Tulajdonképpen egyik sem teljesen egész. Egyik se csinálja a másik munkáját jobban, hanem különböző dolgokat csinálnak. Mindegyiknek van integritása, és mindegyiknek vannak korlátai azáltal, hogy nem tud mindent megoldani, mindent nyújtani. Fel kell ismerni, hogy mit tud a film, és azt kell kihasználni. Ahhoz esztétika kell. Fel kell ismerni, hogy mit tud az ember írni, és ahhoz kell az analízis és a kategóriáknak az összegyűjtése, a gyakorlatok leírása. Valahogy külön kell tartani ezeket. Antropológiai szempontból kiegészítik egymást, de teljesen különállóak; a film legyen önmaga, meg tudja állni a helyét a filmes világban. Akik csak filmet néznek, végig tudják azt nézni, élvezni tudják, tanulni belőle, ne legyen csupán csak oktató jellegű, hanem egy film az legyen film. Legyen filmszerű. Még egyet szeretnék hozzáfűzni: én nem készítek filmeket egymagam. Nem hiszem, hogy ez olyan műfaj lenne, amit egyedül lehet csinálni. Szóval annak ellenére, hogy megismertem a szakmát, mindig valaki mással dolgozom. Legföljebb 2-3 emberrel. Hogyha Linával együtt, akkor még egy vagy kettő segít. Mi csináljuk a hangfelvételt, egy barát vagy kolléga kezeli a kamerát. Együtt vágjuk, szerkesztjük stb. De nem egyedülállóan.