Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Kontinensek, iskolák, antropológiák (Fejős Zoltán interjúja Östör Ákossal)

gek vannak. Sokszor ezek az emberek átjöttek kint az ásatásokhoz, mert a városokon kívül volt. Sokat csavarogtak arra, úgy hogy az ottani rockshelterek mindig át lettek festve, mert benne voltak a vándorlási körben. Benne voltak a rituális évben, évszakokban, ott összejöttek, és mindenféle rituális ének volt. Nagyon érdeklődtek, hogy mi mit csinálunk. Csupán köveket találtunk, mert nem sok más maradt meg, és stratigráfia volt. Tulajdonképpen az történt, hogy sokkal többet kezdtem foglalkozni ezekkel a helybeli „látogatókkal". Az ásatás is nagyon érdekelt, de Mulvaney is mondta, hogy érdekesebb lenne továbbmenni az antropológia felé. Ő az antropológiát amerikai mintára belehozta az archeológiába. Megmaradtam nála, ő volt az én disszertációvezetőm a BA után, amikor azt letettem. Utána egy MA-t csináltam vele. Ő akkor már Canberrába ment át, felállítottak egy új tanszéket, az óceániai őstörténet és régészet tanszéket. Az MA-t már nem régészetből s nem történelemből, hanem ebből az eí/inohLsíoryszerű dologból csináltam. Ott volt egy nálam idősebb kortárs, Greg Dening, akiből neves ausztrál oceanista antropológus lett. Ő akkor, azt hiszem, olyan 10 évvel idősebb lehetett nálam, ő akkor ment éppen át a Harvardba egy PhD-t csinálni. Pár jó könyvet írt szigettársadalmakról és a történelmi átalakulásokról. Ilyen emberek voltak Melbournben meg Canberrában. Voltak többen, akik az óceániai szigetvilág, Új-Guinea stb., az európai beavatkozás utáni történelemmel foglalkoztak. Összehozták a történelmet, antropológiát, mindent, ami jött, csak hogy feldolgozzák. Ez mind új volt, és ez rettentően érdekelt, mert a tárgy volt új, a metódusok voltak újak, az emberek mind fiatalok voltak, és nagyon lelkesek. Ausztráliában az 1960-as évek elején-közepén kezdtek új egyetemeket felállítani, több volt a lehetőség, több ember ment továbbtanulni, úgyhogy nagyon érdekes időszak volt. Megcsináltam az MA-t, amit később Bécsben adtak ki (Östör 1981 ). Etnohistóriai munka: a felfedezésekről szólt, hogyan jöttek az idegenek a helybeli kultúrákhoz. Inkább történelmi és kultúrtörténeti munka volt, antropológiai alapon. Akkor még nem tanultam antropológiát, csupán a régészet és történelem alapján kezdtem antropológiát olvasni. Nem volt kifejezetten antropológiai oktatás? Nem volt. Azt hiszem, Sydneyben volt, de az olyan tipikusan angol szociálantropológiát jelentett, és majdnem kizárólag az ausztrál őslakosokkal foglalkozott. Nem Óceániával és nem is prehistory val. Olyan Radeliffe-Brown-szerű dolog volt akkor Sydneyben. Az antropológia sokkal később indult, még a régészet, a prehistory után. Szóval az volt a kérdés, hogy vagy ott maradok, és csinálok ilyen ethnohistoryt, antropológiával kombinált történelmet Canberrában PhD-nek, vagy Sydneybe vagy Angliába megyek. Legtöbb ember Angliába ment magasabb iskolákba. Oxford, Cambridge, olyan gyarmati helyzet volt. De voltak ismerőseim, barátaim az egyetemről, akik amerikai történelemmel foglalkoztak, és ők amerikai egyetemekre mentek. A tőlem talán 2-3 évvel idősebbek kezdtek amerikai egyetemekre menni. Ez a lehetőség egyre inkább tetszett. Mivel befejeztem ezt az MA-t, akkor megpályáztam egy pár helyet. Nagy szerencsémre bejutottam több helyen is, Harvard, Yale, Chicago, meg Berkeley. Nekem valahogy egyedül kellett kitalálnom, hogy hová menjek. De ezt az ember összeszedte, amelyekről a legjobbakat hallja. A végén mégis Chicago mellett döntöttem, amit sose bántam meg. Pedig majdnem mindenki mondta: megvagy őrülve, miért nem mész a Harvardra, egész életedben az fog hiá-