Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - Derne Péter: Az Időképek című kiállítás működése: közönséges kapcsolat

delkezésre bocsátott sajtófigyelő szerint egyaránt megállapítható, hogy az Időképek című kiállításnak eddig (is) igen szép visszhangja volt a tömegkommunikációban. Természetesen elsősorban a megnyitás körül csúcsosodott ez ki, de olvashattunk tudósításokat az előkészületek idejéből, híradásokat a további időszaki kiállítások megnyitása és más, részben a Néprajzi Múzeum életében hagyományosnak tekinthető, részben új programok kapcsán. Sajnos érdemi, a tartalomra, a koncepcióra, a bemutatás eszközeire és módszereire, az élvezhetőségre vonatkozó eszmefuttatásokat ezúttal is alig-alig olvashattunk. Még a Magyar Múzeumok is csak a napokban megjelent idei 3. számában ad közre egy többékevésbé ilyennek értékelhető közleményt Sinkó Katalin tollából. Az érdemi, lényegi kérdéseket felvető és elemző kiállításkritika hiányát természetesen nem lehet, nem szabad sem a most szóban forgó tárlat, sem általában a kiállítások szervezőinek, rendezőinek nyakába varrni. Sőt, éppen ez a mostani rendezvény bizonyítja, hogy van törekvés arra, hogy a gratuláción vagy a hallgatáson túllépve érdemben próbáljunk meg eszmét cserélni egy nagyravágyó és nagyszabású (mert egy teljes intézményt megmozgató és egész házra kiterjedő) kiállítás eredményeiről. III. Mindez persze nem elsősorban a nagyközönségnek szól. A kérdés az, ők hogyan, honnan értesülhettek, értesülhetnek e kiállítás létéről, arról, hogy érdemes valamiért a Néprajzi Múzeumba menni. Vagyis milyen (volt) a reklámja? Nos: óriásplakátok, buszés villamosmegállók hirdetései; kulturális programajánló rovatok az újságokban és műsorok az elektronikus sajtóban; turisztikai programajánlók (kisebb részben külföldön is), szórólapok, invitálok turisztikai irodákban, szállodákban. Hajói tudom, ennyi. (Ha rosszul, akkor nem sikerült mindent észrevennem.) Ám a magam részéről biztos vagyok abban, hogy a hazai közönség, a potenciális magyar látogatók többsége sokkal inkább egy-egy híradóképből vagy véletlenül elkapott egyéb tudósításból értesült a kiállításról, ezek hatására gondolt arra, hogy el kellene menni megnézni, mi is ez a valami. Más kérdés, hogy - biztosra veszem - ezeknek az embereknek csak a kisebbsége jutott el a gondolat valóra váltásáig. Ez persze nem csak e kiállítás kapcsán feltételezhető, hiszen a világ számos pontján gyűjtött és közzétett tapasztalatok szerint a bármely programról tudomást szerzőknek mindig csak a kisebbsége jut el odáig, hogy el is menjen a programra. Most már tehát az a kérdés, hogy aki mindezek után eljött, eljön e kiállítás megtekintésére, milyen fogadtatásban részesül, mit kap, milyen benyomásokkal távozhat. Erre « legfeljebb egy alapos, mindenre kiterjedő látogatóvizsgálat adhat valóban releváns vá- J_ laszt. Én itt és most nem helyettesíthetem ezt. ^ Ehelyett legyenek tanúi egy sajátos metamorfózisnak. Mostantól az Időképek című kiállítás egyik látogatójának véleményét hallják. Ám ez a látogató mégsem tudja megta- jg gadni önmagát, tehát nyilván sok olyasmit (jót is, rosszat is) észrevesz és észrevételez, ami egy „átlagos" látogatónak nem tűnne fel, vagy legalábbis nem tulajdonítana neki jelentőséget. Szóval az elmúlt hét egyik napján délután fél 4-kor felkerestem a Néprajzi Múzeumot és a kiállítást. Másfél órát töltöttem ott, azért csak annyit, mert nem néztem meg a World Press Photo tárlatát és az állandó kiállítást sem (bár tudom, hogy ez utóbbi szerves része az Időképek című tárlatnak). Megnéztem viszont a Parasztebédlő című kapcsolódó időszaki kiállítást. Az alábbiakban aze látogatás során tapasztaltakat és az általuk ben- 323