Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Törzsi művészet és az atlanti kapcsolat. Raymond Corbey: Tribal Art Traffic. A Chronicle ofTaste, Trade and Desire in Colonial and Post-Colonial Times (Wilhelm Gábor)

ismert és tekintélyes műtárgykereskedőkkel, -gyűjtőkkel és muzeológusokkal készültek. Bár az első pillanatban felmerülhet az olvasóban a gondolat, hogy a szerző a műfajváltással a dolog könnyebbik végét fogta meg, és ezzel ügyesen megkerülte az etnológiai tárgyforgalom szövevényes jelenkori helyzetének alapos értelmezését, az interjúkban megjelenő személyes vélemények, történetek, anekdoták, a beszélgetőtársak gyakori visszafogottsága ellenére is itt-ott előbukkanó bizalmasabb, nehezebben hozzáférhető információk sokban kárpótolnak mindenkit ezért. Corbey a beszélgetések bevezetőjében - megelőlegezve az alapos olvasó egyik lehetséges következtetését - hangsúlyozza (139-140. p.), hogy a gyűjtő, kereskedő, etnológus és művész kategóriák mennyire analitikusak, azaz a konkrét személyek esetében ezek a legkülönbözőbb változatokban és hangsúlyokkal, ám szinte mindig együtt, gyakran szinte kibogozhatatlanul összefonódva jelennek meg. Függetlenül attól, honnan indult egy-egy szakember, előbb-utóbb óhatatlanul kapcsolatba került a műtárgyforgalom többi területével, specialistáival, és bizonyos időszakokban maga is aktívan művelte ezeket. A saját szemszögükből nézve ugyan, mégis mindegyik interjúpartner foglalkozik az autentikusság, a művészet és a hétköznapi tárgy viszonyával, a múzeumok ambivalens szerepével a jelenlegi műtárgy-kereskedelemben. Az első beszélgetőtárs, a holland műgyűjtő, Jac Hoogerbrugge aránylag korán, az 1940-es években került kapcsolatba a műgyűjtéssel gyarmati tisztviselőként a kelet-indiai területeken, majd egy Indonéziában működő szállítási vállalkozás alkalmazottjaként. Hoogerbrugge így nem csupán a gyarmati korszak gyűjtéseinek klasszikus alakjait testesíti meg egy személyben, hanem az összes egyéb szereplőivel akarva-akaratlanul kapcsolatba lépett. Ily módon találkozott Groenevelttel, aki muzeológusként a rotterdami és az amszterdami etnológiai múzeum számára gyűjtött tárgyakat Új-Guineában a Sentani-tó mindkét partján (145-146. p.). Hoogerbrugge sokat segített neki a megfelelő kapcsolatok megteremtésében, a szállítások megszervezésében, ugyanakkor megdöbbenéssel tapasztalta Groenevelt teljesen formális, a kultúrában való részvétel minden változatát nélkülöző gyűjtési módszerét. Ráadásul a lehető legkevesebb adatot jegyezte fel a tárgyak használatáról, szerepéről a minél gyorsabb gyűjtés érdekében. A tárgyak a mai napig feldolgozatlanok. Hoogerbrugge az új-guineai aszmat művészet szakértőjeként úgy ítéli meg, hogy a rituális használatra készített aszmat tárgyak arányát általánosan túlbecsülik a valóságosnál (153. p.), és a használatot nemritkán a tárgyak korával asszociálják, ami nem mindig igaz. Az 1920-as évektől kezdve az aszmat rituális tárgyak többsége megrendelésre készült. ^2 A következő két interjú egy-egy műkereskedővel készült: a mali származású Mamadou Keitával, aki jelenleg Hollandiában és Kanadában tart fenn üzletet amellett, hogy maga is gyűjtő, és akinek az apja is már műtárgy-kereskedelemmel foglalkozott, valamint a jg belga Marc Felixszel, aki Brüsszelben üzletel elsősorban közép-afrikai művészeti tárgyakkal, és egyben emellett e terület egyik legismertebb szakértője és gyűjtője (I 76. p.). Keita részletesen ismerteti az afrikai műtárgyak útvonalát és a közvetítő emberek típusait, illetve azt a hosszú utat, amíg valakiből olyan tapasztalt műértő válik, aki nagy biztonsággal meg tudja különböztetni a hamisított tárgyakat az eredetiektől (161. p.). Felix hosszan és vegyes érzelmekkel beszél az európai aukciókról (I 75. p.), melyek sajátos játékszabályokkal működnek, és bár a kereskedők többsége kötelezően részt vesz rajtuk, az esetek többségében bizalmatlanok maradnak az ott felbukkanó tárgyakkal szemben. 299