Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán

szféra szintjén követhetők nyomon, ahol a jelen levő sokszínű kulturális elemből építkezve alakítja ki saját rétegjellemzőit, az értékek mentén mértéket szabó szoros korlátait. A társadalmi érintkezésben a patriarchális vonások, a tekintélyelvűség, mentalitásában a biztonság érzetét keltő anyagi-tárgyi javak felhalmozásának vonásai a meghatározóak, amelyek csak ritkán találkoznak a teljesítményelvűségen alapuló érvényesülés modern gondolkodásmódjával. Az otthonok kialakításánál is ezek a rétegmagatartásra jellemző vonások tükröződnek: a terek tárgyakkal történő túlzsúfolása, a súlyos bútorok mozdíthatatlanságot sugalló nehézkessége, funkcióik szigorú korlátozottsága, s mindez áthatva az elemek egymáshoz viszonyított rendjében az etikett hierarchikus viszonyban álló jegyeivel (Baudrillard,tárgyak rendszere nyomán idézi Ernyey I 997). A cím elnagyolt megfogalmazása, a helyszínre utaló 'város' és a társadalmi réteget jelentő 'polgárok' nem állnak összhangban a kiállításvezető tartalmával, amely konkrét települést, a megyeszékhely szerepű Szolnokot kívánja jellemezni középpolgárságával mint a helyi társadalomban vezető szerepet játszó rétegével. Pontosan tájékoztat viszont a kiállítás jellegéről a kiállításvezető kötet külső megjelenése, képi és színvilága. Hatásosan közvetíti a polgárságról kialakított közhelyet „a boldog békeidők", a polgári miliő légkörének, a középosztály „gemütlich"-érzésének, az intimitásnak az auráját az ebédlőenteriőr részletének színes fotójával, meleg barna árnyalatú színeivel. A kiadványban közölt szép tárgyfotók tovább erősítik ezt a hangulatot. A kiállítóterembe belépve ugyanez az első benyomásunk. Kicsi, otthonos, nosztalgiát keltő tér fogadja a látogatót, mintha hívatlan, mégis várt látogatóként valóban egy lakás magánszférájába nyernénk bebocsátást. Itt minden tárgy-tárgycsoportok esetében azok összhangja - hordoz magában valami sajátos, puszta jelenlétén túlmutató érzelmi tartalmat, olyan emlékérzetet, amely valójában nem más, mint a művelődéstörténeti kutatás által kialakított polgári otthon szimbólum. Számtalan, a tudományosságban elfogadott máig érvényes módszertani-kutatástörténeti problémával kell megküzdeniük azoknak a muzeológusoknak, akik a 20. század társadalomtörténetét jelenítik meg a kiállításokon. Azon a tényszerű előnyön túl, amit az úgynevezett történelmi rálátás pozitívuma adhat a korábbi korok megjelenítői számára, amely a letisztult, elfogadott normák rendszerévé teszi ezeket az időszakokat, egy más aspektusú problematikája is van a bemutathatóságnak, s ez a szubjektum. A kortárs szemtanúk, akik mindig „másképp" emlékeznek az átélt múltra. Ok azok, akik a rendezői munkát tévedhetetlenné szigorító kontrollt is jelentik. Számukra a legteljesebb tárgyblokkokban is feltűnik annak a szubjektív emlékhordozó darabnak a hiánya, amely ugyan nem a legmeghatározóbb korjelző, de az egyéni látogató azzal érzi visszahozhatónak az általa megélt múltat. Ugyanakkor a fiatal generáció számára már ez a korszak is átláthatatlan s ezért értelmezésre szoruló. így mindaz, ami megjelenik tárgyakban, maga az adottság, a bemutatott kor. Vagyis ennek az egész időszaknak minden látogató számára van valami sajátos szubjektivitása. További jellemző nehézsége a 20. század bemutathatóságának, hogy a jelenkori történeti kiállítás mint műfaj is keresi még a legmegfelelőbb formáját. Szabó István, a kiállítás egyik rendezője a kiállításvezetőben saját módszertani elveikre is kitér: „...a magyar múzeumok csak arra vállalkozhatnak, hogy egy-egy korszakról, egy-egy társadalmi csoportról sokszor esetleges módon összegyűjtött tárgyi anyagaik alapján megközelítően hiteles képet nyújtsanak. Egy múzeumi, de bármilyen más kiállításnak egyébként sem