Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

KARÁCSONY ZOLTÁN: Az inaktelki „figurás" néprajzi felfedezése

csak a neki tetsző, saját egyéniségéhez illő motívumokat leste el másoktól, ő már tudatosan megtanulta mások táncát is. Ennek ellenére tánca sohasem vált stílustalanná. Tánctudása, iskolai végzettsége révén hamar korosztálya vezéregyénisége lett, s nagy érdeme volt abban, hogy legénytársai is szépen megtanulták a helyi férfitáncot. Gergely Jánosnak azonban szívbetegsége miatt az aktív táncolást korán abba kellett hagynia. Beköltözött Kolozsvárra, de hétvégeken, nagyobb ünnepeken mindig visszajárt szülőfalujába, ahol végig figyelemmel kísérte, és - hely- és emberismerete révén - segítette a néptáncgyűjtők tevékenységét. Inaktelke táncélete, táncos szocializációja a I 9. század végéig hasonló, mondhatni azonos volt a környékbeli Nádas menti falvakéhoz (Nádasdaróc, Bogártelke, Mákófalva). A hagyományos „kistánc" gyakorlata (Vasas-Salamon I 986:66)- amely a szomszédos Mákófalván századunk közepéig fennmaradt - az első világháború után röviddel megszűnt. Ezután az iskola - pontosabban a mindenkori tanító - vette át a gyerekek táncalkalmainak a megszervezését. Leggyakrabban a tanítási évvégén, a bemutatóval egybekötött iskolai vizsga után volt gyerektánc. A szülők közül néhányan összebeszéltek, és fogadtak egy-két zenészt, akik a gyerekek (olykor a mulatság végén a szülők) részére muzsikáltak. Ok általában kiöregedett, elszegényedett, banda nélküli zenészek voltak, s jóval kevesebb fizetségért - amit a szülők közösen álltak - muzsikáltak, mint rendszeresen foglalkoztatott kollégáik. Előfordulhatott, hogy a tanév más napjain (farsangkor, őszi teadélutánokon) is szerveztek gyerektáncot, de ezek időpontja és alkalma esetleges volt. A falu tánckészletének férfitánca, a legényes - helyi nevén figurás - a 20. század elejétől egyre inkább kiszorult a táncciklusból,

2 s a táncszünetek, lakodalmak régebben vetélkedő

3

, ma már inkább bemutató

4 jellegű mutatványos tánca

5 lett (Martin I 966:212; Kürti I 983). A falusi közösségen belül csak az arra rátermett,

6 bizonyos mértékig a tánc iránt affinitást mutató egyének sajátították el (Martin 1977b:365-366). A gyerekek számára szervezett kistáncokban a figurás nem volt mindenki számára oktatott tánc,

7 ritkán táncolták, mivel megtanulása olyan mozgáskoordinációs készséget igényel, amellyel kicsi korban még nem rendelkeznek a kisfiúk. Nem véletlen, hogy ezt a bonyolult pontstruktúrát, a hatásfokában egyre fokozódó táncfelépítést,

8 a motívumismétlést kerülő folyamatépítkezést

9 csak a felnőttkort - általában a 25-30 évet elért - táncosok tudják maximálisan végrehajtani. Például azokon a korai gyűjtéseken, ahol az adatközlők még nem értékel a felnőtt kort, nem-vagy csak alig-alkalmazzák a kezdőmotívumot (Martin 1980:433). E tényből valószínűsíthető, hogy a közép-erdélyi sűrű legényesek nyugati (kalotaszegi) altípusa (Martin 1979:501-502) ezt a fajta szerkezeti építkezést csak a bemutató funkcióba való alkalmazásával egyidőben (tehát a 19. század vége felé) nyerte el. A tánc tökéletes elsajátításához a kísérőzene ismerete szükséges (Martin 1977b:361363), s legtöbbször minden jó táncos - a visszaemlékezések szerint - avval kezdte a tanulást vagy a tanítást, hogy a legényes dallamát tanulta/tanította meg először. (Ennek ellenére szöveges gyűjtéseim során a táncosok zöme nem tudta felidézni/visszaadni a kísérőzenét.) A dallamokat egy-egy jó táncos, vagy prímás neve alapján - Hibi Gyuláé, Puli Károlyé, Samuké stb. - különböztetik meg (Martin I 984:159-1 62). Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tánc biztonságos, technikailag megfelelő előadásához a kísérőzene metrikai ismerete is elegendő volt, és nem volt szükség a dallam pontos ismeretére. Volt olyan eset, hogy Kalló Kálmán János a play-back zene hallgatásakor, illetve táncolásakor elvétette a dallam periódusainak a határát, s mintegy másfél ponton ke-