Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

KARÁCSONY ZOLTÁN: Az inaktelki „figurás" néprajzi felfedezése

resztül két ütemmel eltolva járta táncát. Ennek egyik ellenkező esete a magyarvistai Mátyás István „Mundruc"-cal történt meg. Egy alkalommal úgy készült vele filmfelvétel, hogy előtte - tangóharmonikán - saját maga játszotta a kísérőzenét magnetofonfelvételre, s ezután ugyanerre a zenére táncolt. A kísérődallamot egy helyen eltévesztette, s nyolc ütem helyett kilenc ütemre sikeredett az egyik periódus. A táncfelvételen ez a tény annyira nem zavarta, hogy két táncrögtönzést is bemutatott a rontott zenére, anélkül hogy ez meglátszott volna táncán.

10 A legényes használata nem volt annyira korosztályhoz kötve, mint más vidékek férfitáncai. Az idősebb emberek ugyanúgy részt vehettek a tánc előadásában, mint a fiatal legények." Ha a táncmulatságba betévedt egy-egy házasember, a fiatalok kifejezetten felkérték a férfitánc előadására azért, hogy maguk is elleshessenek egy-egy ismeretlen motívumot (Martin I 977b:360). A kamaszodó fiúk, akik elkezdték tanulni a legényest, kifejezetten keresték az idősebbek ismeretségét, hogy nekik is mutasson meg néhány figurát. Inaktelkén egy idősebb román pásztorember (loan Costan) tanította - némi ajándékért (egy pakli dohányért, valamennyi terményért stb.) - a fiatalokat legényesre az I 940-1950-es években. Kalotaszeg más falvaiban is ismert volt ez a gyakorlat (Martin I 977b:362). Kalló Ferenc „Malmi" mesélte, hogy ő azért tanult meg olyan jól legényest táncolni, mert a nagyapjának vízimalma volt, s míg a gazdák várták, hogy terményüket megőröljék, hogy jobban teljen az idő, ők (a bátyjával) mint siheder fiúk megkérték az embereket, hogy mutassanak néhány pontot, amit szerettek volna megtanulni. Az elsajátított motívumokat a legények magukban - istállóban, mezőn - gyakorolták ki

12 (Vasas I 993:72-73), és csak azután mutatták be közönség előtt, ahol ugyanis igen komolyan megítélték a táncolókat.

13 Fontos helye volt még a legényes tanulásnak a fonó. Itt a fiatalok egymás között tanulták/tanították a figurákat, mert az adatközlők szerint saját korosztályuk előtt kevésbé szégyellték ügyetlenségüket, mintha idősebb asszonyok vagy férfiak látták volna őket. Nagyon kevés esetben fordult elő, hogy valamelyik táncos édesapját jelölte volna tanítómesterének;

14 ha családon belüli tánctanítás előfordult, akkor leginkább a nagyszülőt, idősebb testvért, unokatestvért nevezték meg oktatóként. A motívumokat általában egy-egy jó táncosról nevezték el (Karácsony I 995:161162). Ilyen motívumfűzések, pontok például a Kalló Ferié, Kiss Ferié, Gyurka Gergelye stb. Ezeket a figurákat pontosan számon tartották. Mindegyik jó táncos igyekezett legalább egy olyan motívumot vagy motívumfűzést kidolgozni, amely csak az ő táncára jellemző, és ő tudja a legjobban előadni.

15 Ezzel a pont az ő „tulajdonába került", róla nevezték el. Ezek az egyéni motívumok sohasem lépik át a falu legényes tánctípusának ritmikai-plasztikai kereteit. A táncos tehát a meglévő kinetikai elemekből - úgy is lehet nevezni, hogy patronokból - szerkeszti, állítja össze a táncát, egyedi motívumfűzéseit. A kívülről hozott - más vidékek, etnikumok által járt - figurák a legritkább esetben mentek keresztül a folklorizáció szűrőjén. A falu közössége elismeri ugyan ezeknek a figuráknak a létezését, de nem hagyományozódnak tovább, azaz invariánssá (Ortutay 198 1:23) válnak. Ilyen jellegű motívumok például Gergely Ferenc „Gyurka" gyalui cigányoktól ellesett figurája (Karácsony 1995:1 57) vagy Gergely János „Gyurka" (Ferenc fia) dél-erdélyi ponturi származású motívuma. A falu táncéletében, tánchagyományában döntő változást az 1940-es évek hoztak. Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása után a helybeli bíró, Rácz Kalló János ve-