Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Otthonok: valóságosak és virtuálisak

zötti folyamatos ingamozgásról. Bármifajta tapasztalattér csakis valamilyen elváráshorizont ellentetjeként létezhet, azaz a múlt meghatározza, milyen jövőt képzelhetünk el magunknak.

13 Ebben az ingamozgásban az első impulzus, felszólítás a múltra való emlékezésre a jövőből érkezik; az emlékezést a küszöbön álló jövő - az otthon végleges elhagyása - sürgetése indítja el: egymás után tűnnek fel a színen különböző fantáziaképek a távoli országról. A másik oldal, az „ott" (az elváráshorizont) ebben a szituációban legtöbbször csak szerepfantáziák tárgyaként, képekként jelenik meg: Gar mint rádióbemondó, Gar mint popsztár. Aztán egy rövid jelenetre hirtelen megelevenedik a másik oldal is, felbukkan a korábban már emigrált nagynéni férjével, s újonnan szerzett - természetesen fekete - barátjukkal. Ám az új otthon sem tűnik az ő elbeszélésük szerint valami teljesen másnak: ugyanazok a kényszerek, szűkös horizontok, összekavarodott emberi kapcsolatok jelennek meg az Újvilágból is, mint amelyeket a fiú éppen maga mögött szeretne hagyni. Az emlékezés folyamatának van még egy, a színdarabban többször is megjelenített, konstitutív jegye: ez a szituáció veszélyes időzés a senki földjén; az emlékezés és a cselekvés ideje között ingázva, a túlzott emlékezés által vezérelve sokszor fenyegetően feltűnik a cselekvésképtelenség lehetősége. A túlzásba vitt emlékezés, a túlfejlett történeti érzék veszélyére már Nietzsche klasszikus tanulmánya is felhívta a figyelmet: „a legkisebb és a legnagyobb boldogságban mindig egy s ugyanaz, ami a boldogságot boldogsággá teszi: a felejteni-tudás, vagy műveltebb kifejezéssel az a képesség, hogy amíg tart, történetietlenül érezzük. Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb: sosem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá." (Nietzsche I 989:30.) A főszereplő fiú jól ismert, általánosan használt kulturális gyakorlatot alkalmaz: az emlékek folyamatos, szűnni nem akaró áradatában egy monomániásan hajtogatott - s megint csak egy kis játék: az emlékezésről és a cselekvésképtelenségről egyszerre szóló - formula E. Bürke: Történetek a francia forradalomról című művéből

14 zökkenti helyre az időt, s teremt újra lehetőséget és esélyt a cselekvés számára. A darabban ábrázolt - „itt és ott", „múlt és jövő", „emlékezés és cselekvés" közötti - többszörös határhelyzet erőteljesen megjelenik a mű (és a rendezés) stiláris bizonytalanságai, műfaji besorolhatatlansága kapcsán is: miközben a dráma nagy része hagyományos s jó ízléssel kidolgozott mikrorealista nyelven

15 mutatja be az eseményeket, a megkettőzött főszereplő, a másik én folyamatos jelenléte mégis más irányba, egy szimbolikus nyelv felé viszi a narratívat. S e két elbeszélő stílus, formanyelv együttes jelenléte néha zavaró: a szereplőknek kerülgetniük kell a számukra amúgy láthatatlan belső ént, s - minden erőfeszítés dacára - nem sikerült minden esetben azt sem kitalálni, mennyire valóságosan, mennyire képzeletbelien jelenjen meg ez a figura a színpadon.

16 Sajnos nem maradt ötlet a végére sem: a forgószínpadról lelépő s a távolba tovatűnő főszereplő, az otthagyott család (s kicsit áttételesebben: a közönség) ugyan jól rímel a rendezés fő - címválasztásban is kifejezett - intenciójára, ám nem túl eredeti gondolat.