Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)
Helyzet - SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Otthonok: valóságosak és virtuálisak
vei, elraktározásával. Az utolsó pár órában - még az éjszaka sötétjében, s már a hajnal derengésében - elszabadul a fantázia, megelevenedik a múlt, és valóságos vadászat zajlik azon képek után, amelyek később emlékké válva védelmet nyújthatnak a felejtéssel szemben. Az identitás megkérdőjeleződésének, a közelmúlt teljes eltűnésének veszélyéről van szó - az emlékezés és a felejtés kontextusában. A darab másik rétege azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az otthon elhagyásának, a bizonytalan jövőnek a perspektívájában az identitás veszélybe kerül, és az emlékezés kulturális gyakorlata próbál segítségére sietni, hogy az „itt" súlyos valóságából - az emlékezésen keresztül - megkonstruálódjon egy imaginárius, csak a fantáziában létező, de abban nagyon is fontos szerepet játszó összetevő: az elképzelt otthon, a haza, a szülőföld (immár: az „ott") világa. Paul Ricoeur beszél egyik tanulmányában a személyes identitás egyik legfontosabb jegyéről, az emlékezés „mindenkori enyémvalóságáról" (Ricoeur I 999), s Gar - emlékezés és felejtés egyensúlyát patikamérlegen kimérve - saját élettörténetét szeretné megteremteni; együtt látni az elmúlt 25 évet, amelynek jelentős határpontjához érkezett. A neves egyiptológus és kultúrakutató, Jan Assmann „funkcióemlékezetnek" nevezi a tudatos emlékezetnek ezt a szintjét, ahol az emlékek, tapasztalatok meghatározott értelem-összefüggésben - esetünkben az élettörténet mentén - elrendeződve állnak össze valamifajta egésszé (Assmann I 999). Egyfajta szisztematizálási munka zajlik a színpadon, hiszen az emlékek összegyűjtése, katalogizálása és tárolása nem jelent mást, mint korábbi események újbóli felidézését. Az emlékezésnek ez a ráolvasásszerű aktusa, amely tárgyát újra és újra felidézi, miközben folyamatosan módosítja is azt, jelöli ki tulajdonképpen ennek az új, imaginációkban létező s az élettörténet megalkotásában fontos szerepet játszó „otthonnak" az alapstruktúráit. Friel az emlékezés törvényszerűségeit, azaz az utolsó órák történéseit bemutatva implicit módon utal egy olyan determináló tényezőre, amelyet Jan Assmann egy dichotómia segítségével kommunikatív* 2 (azaz a társas interakciók szituációjában létrejövő s a generációváltással elillanó) és kulturális (azaz meghatározott kulturális formákban testet öltő) emlékezet megkülönböztetésével próbál megragadni. A darabban többszörösen is jelen van az emlékezés kommunikatív jellegét hangsúlyozó gondolat, miszerint az emlékezés sohasem magányos, hanem mindig párbeszéd jellegű tevékenység, hiszen az emlékek összegyűjtése mások tevőleges részvételével, segítségével történik - s ahol nincs dialógus, nincs esély az emlékezésre sem. E tézisszerű megállítást a szerző (és a rendező) egy meglehetősen szokatlan dramaturgiai eszközzel nyomatékosítja: a főszereplő fiú mellett- a többiek számára láthatatlan módon - mindigfeltűnik a belső én, s kettőjük vitájából, beszélgetéseiből teremtődik meg az emlékezés lehetősége. Ugyanez a gondolat persze megfordítva is igaz: a darab egyik kulcsjelenete, apa és fiú utolsó kísérlete legalább egyetlen közös emlék előállítására - talán egy gyermekkori csónakázás a közeli tavon, amikor az apa valami éneket dúdolgatott magában? vagy egy vasárnap délutáni séta a matrózblúzba öltöztetett fiúval, akinek az egész úton végig semmiségekről fecsegett? - is rendre kudarcba fullad: az élettörténetből és az emlékezetből kihull az apa alakja. Fontos megfigyelni továbbá azt a dinamikus folyamatot is, ahogyan a darab során a múlt megszületik, létrejön a jelenben. Az emlékezés esetében nem egyszerűen valamifajta egyenes vonalú, közvetlenül a múltra irányuló aktusról van szó, hanem két pólus: a jövő (a kosselecki „elváráshorizont") és a múlt (az úgynevezett „tapasztalattér") kö-