Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Otthonok: valóságosak és virtuálisak

vei, elraktározásával. Az utolsó pár órában - még az éjszaka sötétjében, s már a hajnal derengésében - elszabadul a fantázia, megelevenedik a múlt, és valóságos vadászat zaj­lik azon képek után, amelyek később emlékké válva védelmet nyújthatnak a felejtéssel szemben. Az identitás megkérdőjeleződésének, a közelmúlt teljes eltűnésének veszé­lyéről van szó - az emlékezés és a felejtés kontextusában. A darab másik rétege azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az otthon elhagyásának, a bizonytalan jövőnek a perspektívájában az identitás veszélybe kerül, és az emlékezés kulturális gyakorlata próbál segítségére sietni, hogy az „itt" súlyos valóságából - az emlékezésen keresztül - megkonstruálódjon egy imaginárius, csak a fantáziában léte­ző, de abban nagyon is fontos szerepet játszó összetevő: az elképzelt otthon, a haza, a szülőföld (immár: az „ott") világa. Paul Ricoeur beszél egyik tanulmányában a személyes identitás egyik legfontosabb jegyéről, az emlékezés „mindenkori enyémvalóságáról" (Ricoeur I 999), s Gar - emléke­zés és felejtés egyensúlyát patikamérlegen kimérve - saját élettörténetét szeretné meg­teremteni; együtt látni az elmúlt 25 évet, amelynek jelentős határpontjához érkezett. A neves egyiptológus és kultúrakutató, Jan Assmann „funkcióemlékezetnek" nevezi a tudatos emlékezetnek ezt a szintjét, ahol az emlékek, tapasztalatok meghatározott ér­telem-összefüggésben - esetünkben az élettörténet mentén - elrendeződve állnak össze valamifajta egésszé (Assmann I 999). Egyfajta szisztematizálási munka zajlik a színpa­don, hiszen az emlékek összegyűjtése, katalogizálása és tárolása nem jelent mást, mint korábbi események újbóli felidézését. Az emlékezésnek ez a ráolvasásszerű aktusa, amely tárgyát újra és újra felidézi, miközben folyamatosan módosítja is azt, jelöli ki tulajdon­képpen ennek az új, imaginációkban létező s az élettörténet megalkotásában fontos szerepet játszó „otthonnak" az alapstruktúráit. Friel az emlékezés törvényszerűségeit, azaz az utolsó órák történéseit bemutatva implicit módon utal egy olyan determináló tényezőre, amelyet Jan Assmann egy dicho­tómia segítségével kommunikatív* 2 (azaz a társas interakciók szituációjában létrejövő s a generációváltással elillanó) és kulturális (azaz meghatározott kulturális formákban testet öltő) emlékezet megkülönböztetésével próbál megragadni. A darabban többszörösen is jelen van az emlékezés kommunikatív jellegét hangsúlyozó gondolat, miszerint az em­lékezés sohasem magányos, hanem mindig párbeszéd jellegű tevékenység, hiszen az emlékek összegyűjtése mások tevőleges részvételével, segítségével történik - s ahol nincs dialógus, nincs esély az emlékezésre sem. E tézisszerű megállítást a szerző (és a rende­ző) egy meglehetősen szokatlan dramaturgiai eszközzel nyomatékosítja: a főszereplő fiú mellett- a többiek számára láthatatlan módon - mindigfeltűnik a belső én, s kettő­jük vitájából, beszélgetéseiből teremtődik meg az emlékezés lehetősége. Ugyanez a gon­dolat persze megfordítva is igaz: a darab egyik kulcsjelenete, apa és fiú utolsó kísérlete legalább egyetlen közös emlék előállítására - talán egy gyermekkori csónakázás a közeli tavon, amikor az apa valami éneket dúdolgatott magában? vagy egy vasárnap délutáni séta a matrózblúzba öltöztetett fiúval, akinek az egész úton végig semmiségekről fecse­gett? - is rendre kudarcba fullad: az élettörténetből és az emlékezetből kihull az apa alakja. Fontos megfigyelni továbbá azt a dinamikus folyamatot is, ahogyan a darab során a múlt megszületik, létrejön a jelenben. Az emlékezés esetében nem egyszerűen valami­fajta egyenes vonalú, közvetlenül a múltra irányuló aktusról van szó, hanem két pólus: a jövő (a kosselecki „elváráshorizont") és a múlt (az úgynevezett „tapasztalattér") kö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom