Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Flamencocigányok Andalúziában. Caterina Pasqualino: Dire le chant. Les Gitans flamencos d'Andalousie (Prónai Csaba)

ben katolikusnak vallják magukat (151. p.). Pasqualino több példát is említ annak bizonyítására, hogy nem egyszerűen csak átvették a payók vallási szokásait, hanem saját kultúrájukhoz igazították azokat ( I 56-1 70. p.). A gitano vallási meggyőződés és gyakorlat lényegét Jerezben a szentképek iránti áhítat foglalja össze ( I 54- P-)- Erre különösen a nagyhéten fordítanak nagy figyelmet: legdédelgetettebb álmuk, hogy tekintetük egyszer „összetalálkozzon" a körbehordozott Krisztuséval (176. p.). Emellett odaadásukat agitanók úgy is kifejezik, hogy dicsőítő énekeket, úgynevezett saetákat énekelnek ( I 77. p.). A santiagói gitanók Krisztusa El Prendimiento (El Prendi), azaz „Az elfogott" (178. p.). Ezzel szemben a San Miguel-belieké: El Cristo de l'Expiración, vagyis „A Lelkét Kilehelő Krisztus" (190. p.). A santiagóiak azzal dicsekszenek, hogy a nagyhéten - az egyébként fogoly- Krisztusukat „táncoltatják" (188. p.). A San Miguel-beliek pedig azt állítják, hogy a Körmenet végső pontjához érve az ő Krisztusuk haját valójában utolsó sóhaja lebbenti meg, és ez párhuzamba állítható azzal, amikor a tehetséges flamencoénekes a dal legbelső lényegét az utolsó kilégzéssel, a machóval éri el ( 199. p.). Pasqualino továbbgondolja a két Krisztus és a kétgífanonegyed közti különbséget. San Miguel gitano mivoltja, cigány identitása szerinte erőteljesebb Santiagóénál: azaz a „szélben meglibbenő hajú" Krisztus a szabadságot testesíti meg. Ezzel szemben „a santiagói gitanók gondolkodásmódjára erősen rányomja a bélyegét a payóktól való függés" (200. p.). Nem lenne teljes a kép, ha azt gondolnánk, hogy a gitanók csak keresztelő, eljegyzés vagy esküvő alkalmával ünnepelnek. Kevésbé ünnepélyes összejövetelek (például születésnap, bevonulók búcsúztatása vagy egy, a mindennapok sorát megszakító bármilyen esemény stb.) is lehetőséget nyújtanak a táncra és az éneklésre (lásd 6. fejezet). Ezeken „a lélegzet, a dal közvetítője, elsőrendű szerepet játszik". Minden esetben „a rituális aktusok együttesének vezérfonalát alkotja" (257. p.). Pasqualino elképzelése szerint az ünnepek során egyfajta folytonosság teremtődik az ének, a lélegzet, a levegő és a halottak között: „... ha a halál a lélegzettel való távozás - lélegzetté válás-, az éneklés szintén a lélegzet elvesztésével, igya halálhoz való közeledéssel jár a macho pillanatában. Amikor az énekesnek eláll a lélegzete (úgy tűnik, hogy ilyenkor lélegzetét visszafojtva énekel), kiengedi a lelkét, és az ősökhöz közelít" (248. p.). A kutatónő nem áll meg ezen a ponton; azt állítja, hogy a férfiak nemcsak kimerítik lélegzetüket, hanem egy, az est végén elfogyasztott - pacalból és szalonnából álló - rituális étellel (249-250. p.) meg is szerzik, magukhoz veszik az ősi énekesekét. Az étel elfogyasztásával megerősítik egyrészt saját belső részeiket, másrészt lélegzetük termékenyítő erejét is. Amikor később, a következő ünnep alkalmával énekelnek, akkor belső részeikből bocsátják ki majd lélegzetüket a nők felé, hogy megtermékenyítsék őket, akik tánc közben szintén igyekeznek ezt a lélegzetet a saját belső részeikbe fogni. Ha sikerül, akkor „felfújja őket a szél", vagyis megtermékenyülnek. A flamencolélegzet, -lélek átjárja az emberi létezést, a születéstől a halálig. A halottakból az élőkbe száll, a férfiakból a nőkbe, a nőkből a magzatba, hogy aztán a halál pillanatában szél alakjában újra szétoszoljon a levegőben (258. p.), és kezdődhessen újra elölről minden. Mind a santiagói gitanók, mind a San Miguel-beliek megkülönböztetik magukat egymástól, mindkét csoportnak saját természetfelfogása van, a payokkal szemben mégis azonos a térre vonatkozó elképzelésük (269. p.). Pasqualino olvasatában (is) a gííanók ereje abban rejlik, hogy képesek voltak elkerülni a payokkal való szembekerülést, miköz-