Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Flamencocigányok Andalúziában. Caterina Pasqualino: Dire le chant. Les Gitans flamencos d'Andalousie (Prónai Csaba)

mi lehet az? Erre vonatkozó érveit és gondolatait a szerző a 7. és egyben utolsó fejezetben foglalta össze. A monográfia kulcsa mégsem ez, hanem a 6. fejezet. Valójában minden szövegrész ebbe az irányba mutat, ennek a megalapozására szolgál. A 2. fejezet a „gitano Jerez" monografikus bemutatása, amelyben a történelem és az eredetmitológia „megfelelő arányú" és „szakszerű vegyítésével" az életmód és a családi szerveződés szintézisével találkozhatunk. És itt ismerkedhetünk meg a két rivális negyeddel, Santiagóval és San Miguellel is, amelyek szembenállása később még nagyobb jelentőségre tesz szert. Pigitanók három legfontosabb ünnepe, amelyek mindegyike kiváló alkalom a „flamenco-összejövetelekre": a keresztelő, az eljegyzés és az esküvő. Az utóbbi kettőt helyezi középpontba a 3. fejezet (az elsőt egy későbbi számára tartogatja). És még ha ennek az etnográfiájára is gondolt Anita Volland - aki a spanyolországi cigány kultúrával több évtizede foglalkozik -, amikor a a könyvről szóló ismertetésében a Dire le chant gazdagságát hangsúlyozta (Volland 2000:2 I 7), minden bizonnyal a monográfia következő részeire is utalt, amelyek még ennél is gazdagabbak. A tánc és az ének című, 4- fejezet arra a kérdésre adja meg a választ, hogy hogyan hagyományozódik a flamenco Jerez de la Fronterában. A klasszikus esettanulmányok ideáját követve nem maradhat ki a szocializáció témája sem. Pasqualino - az előző fejezethez képest - visszalép az emberi élet korábbi fázisaihoz, a gyermek-, illetve a serdülőkorhoz, amikor Jerezben „megtanulnak énekelni", és amikor „a táncot elkezdik gyakorolni". A monográfia ezen a pontján a kutatónő megpróbálja összekötni a szocializációs mintákat a társadalmi struktúrával. A nemek szerinti elkülönülést a „flamencóhoz nevelődés" is megerősíti, amihez az anyagi javak megszerzésének eltérő módjai is társulnak. Nemcsak arról van szó, hogy a férfiak tánca különbözik a nőkétől (MO. p.), hanem arról is, hogy amíg a tánc alapvetően a nők ügye (

I I I. p.), addig az éneklés a férfiaké (128. p.). A nők a tánc királynői (reina del baite), a dalt ellenben férfias módon kell előadni. Nehéz megállnom, hogy el ne meséljem, hogyan kell „helyesen", azaz nem kiabálva flamencót énekelni (141-144. p.), vagy hogy mit jelent a macho, a levegővétel nélkül, erős hangon előadott zárórész ( 129. p.), de ez egy recenzió kereteit messze meghaladná. Említésük azért fontos, mert ezek segítségével lesz a gitano flamenco más, mint a payók flamencója. A gitanók szerint ők jelenítik meg „a dal igazi arcát", a nem cigányok ellenben „csalnak a dalban" (144- p.)Nekünk, akiknek Magyarországon - nem kis mértékben Kovalcsik Katalin és Michael Stewart jóvoltából - vannak ismereteink a hazai oláh cigány közösségek zenei világáról, ismerősnek tűnhet ez a leírás. A flamencogííanók és a magyarországi oláh cigányok dalokhoz való viszonya közt fennálló hasonlóság Pasqualinónak is feltűnt (145. p.). Ám szerinte a flamenco két különböző társadalmi helyzetben létezik. És noha az „igaz dal" köré valóban csak a férfiak gyűlnek össze, az ünnep ettől teljesen eltérő helyzetet teremt. A hangulat ez utóbbi esetben olyan vidám, hogy az egyén számára nem teszi lehetővé, hogy elszigetelten fejezze ki magát. Mindenkit csatlakozásra szólít fel egy tánckörbe, melynek legteljesebb megnyilvánulási formája a talamo. A táncok egymást váltják a dalok és tapsok szakadatlan láncolatában. Az eljegyzés és az esküvő során a közösségi szolidaritás lendületét azzal koronázzák, hogy kórusban éneklik aza/boreákat (148. p.). Az előbbihez hasonló „közösségi megmozdulásról" van szó a nagyhéten is, amelyről az 5. fejezetben olvashatunk egy igen alapos elemzést. F\gitanók kereszténynek, legtöb-