Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

kellene, hiszen valójában úgy jelenek meg benne, mint egy rítuspaparazzi, aki egzotikusjelenetekre utazik, és ezek megszerzéséért hajlandó betörni vendéglátói intimitásába. De most ezt félretéve, az előző állításomból logikusan az következne, hogy számomra a mozgókép csak leírásaim illusztratív vagy vizuális bizonyítékot nyújtó mellékeszköze lenne. Ezt én másképp látom. Az antropológiai kutatásban a mozgóképnek egy harmadik, sokkal nehezebben meghatározható szerepet is tulajdonítok. Nevezzük ezt a már oly sokszor említett „közös nézet" és az etnográfiai élmény érzéki átadásának, amelyre az írott tanulmány, a könyv vagy a montírozott film csak részben alkalmas. A rítus kulcselemeit - mint a „földművelés" például - nyers valóságukban kell újra meg újra látni és hallani ahhoz, hogy valamennyire „megértsük", milyen társadalmi értékeket s élményeket sűrítenek össze néhány gesztusban. Itt egy másik alapkérdést érintesz. Legyen az rítus vagy más társadalmi jelenség, valamit úgy bemutatni, hogy a lényeges momentumokat a külső néző számára is érthetővé tegyük, ehhez néhol olyan vizuális, sőt olykor művészi eszközök kellenek, amit az a korábban említett stáb talán meg tudott volna úgy csinálni, hogy akár manipulálva is, de egy olyan vizuálisan „fogyasztható" formába hozta volna, amelyet a néző ugyan értett volna, de Téged, a terepembert, nem elégíthetett volna ki. Ezt az alapproblematikát annak idején Rouch is felvetette: általában a szakmájukat jól ismerő terepkutatók tudják, hogy mit kellene filmezni, de nem tudják azt úgy lefilmezni, mint ahogy a filmesek tudnák. Hogyan lehet ezt az alapkonfliktust megoldani? Bizonyos szituációkban nincs szükség egy hatfős stábra, hanem mondjuk egy két-három fős stábbal is meg lehet csinálni a filmet. Erre gondoltál-e? Mit tettél volna, ha például egy operatőrrel kellett volna dolgoznod? Továbbá egyes rítusokban nem derülnek ki vizuálisan azok a kulcselemek, amiket te említettél, hiszen a rítusokban csomó olyan tudás van, amit Te ismersz, de nem vizualizálható, nem látható a kívülálló számára. Hogy lehet megoldani ezt a kérdést? Ami az első kérdést illeti, egyetértek vele, sőt megerősíteném Rouch nézetét arról, hogy a sajátos vizuális és művészi eszközeivel dolgozó filmes soha nem jeleníti meg ugyanazt és mindazt, amit a terepkutató tudása és az említett kulcsmomentumokhoz való ragaszkodása kívánna átadni a nézőnek. A filmes és a terepkutató „hűsége" egészen más jellegű, és bizony gyakran összeegyeztethetetlen, talán még olyankor is, amikor tökéletes filmes képzettségű terepkutató tartja a kamerát, mint például Jean Rouch vagy oj Te magad. De ezt Ti jobban tudjátok, mint én. Ami pedig az operatőr vagy egy kis stáb 7 közreműködését illeti, az nyilván az adott helyzettől függ. Ilyesmiről szó sem lehet a szenufó szent erdőben, ahol még az én kis beavatott kamerám is hívatlan vendég. Az autentikus maszkrítusok esetében hasonló a helyzet. Ezzel szemben például a szenufó i*v3 gyász- vagy egyéb nyilvános rítusok megjelenítése és átadása sokat nyerhet egy hivatá- gj| sos operatőr közreműködésével. Megint más a helyzet a már említett miniatűr házikóban lejátszódó jóslási rítus esetében. Ennek a nagyon összetett és a kívülálló számára érthetetlen rítusnak a lefilmezése nemcsak a jós és az intim ügyeiben konzultáló kliens beleegyezését igényli, hanem a válaszoló szellemek jóváhagyását is. Mindezt meg lehet oldani úgy - ezt kitapasztaltam -, hogy a jós magára a filmezésre, tehát az operatőr jelenlétére is engedélyt kér szellemeitől egy előzetes metakonzultáció révén, amelyet persze nem enged lefilmezni. Ha az engedélyt megadják, akkor az operatőr saját maga a 223