Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

kliens „tanújának" hagyományos szerepébe kerülhet, és kezdődhet a forgatás. Már rég­óta tervemben áll ezt a rítust egy „igazi" antropológiai filmben megörökíteni egy hivatá­sos hangmérnök és operatőr segítségével. Ha ez a film sikerülne, talán új megközelíté­sét hozná egy olyannyira egyetemes rítusnak, mint a jóslás. Sok filmes gondolja manapság úgy, hogy a kép- és hangfelvételt egyenesen a helyiekre lehetne, sőt kellene bízni, és hogy ez lenne a vizuális antropológia jövője. Ma már Ame­rikában, Németországban vagy akár a francia etnológusoknál nagyon sok olyan terep­munkás van, aki odaadja a kamerát a terepen az embereknek, és azok saját önképüket csinálják meg egyfajta vezetéssel, irányítással. Egy alaszkai antropológus ismerősünknek, Curt Madisonnak az a véleménye, hogy hamarosan nem lesz szükség antropológus filme­sekre, hanem a közösségek önkifejezése fog előtérbe helyeződni vizuálisan és audiovizu­álisán, amikor egy alaszkai eszkimó vagy egy ott élő őslakos önmaga készíti el a saját filmjét önmagáról, azzal a tudással, amelyet átvett az őseitől. Ez elképzelhető Afriká­ban? Miért ne. Hasonló kísérletekre már sor került, kiváltképp Rouch afrikai körében, és ezt a lehetőséget a fényképezés szerényebb szintjén az egyik beavatási korosztálytár­sammal, aki professzionális fotográfus, magam is kipróbáltam. De idáig még nem talál­tam meg azokat a „helyi" jelentkezőket, akiknek, szakértelmükön túl, kedve és mersze lenne rokonaik vagy ismerőseik jóslási magánügyeibe kamerával felvértezve beavatkozni. Hiszen ezzel azt a kockázatot is kellene vállalniuk, hogy a fehérek világából hozott esz­közeikkel kiprovokálhatják a saját magánügyeikre is felügyelő szellemek kiszámíthatat­lan reakcióját. Ebben az esetben - ugyanúgy, mint a beavatás esetében - a kérdés nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Minden attól függ, mit értünk „helyi embe­ren" vagy „őslakoson", tehát attól is, hogy ez a helyi filmes milyen személyes kockáza­tot vállal vagy nem vállal „irányított" munkája miatt és által. Más esetekben, például egy gyászszertartáson az őslakosok által készített film nemcsak megvalósítható, hanem rend­kívül érdekes is lenne - egyébként erre van precedens -, hiszen a helyi emberek ugyan­azokat a rítusokat bizonyára másképpen látják, mint az etnográfus, és ezek a látásmód­ok a „közös nézet" lényegét csak gazdagíthatják. Abban viszont nem hiszek, hogy X vagy Y helyi filmes látásmódját társadalma általános látásmódjának kellene tekinteni. Az ugyanúgy, mint a mi társadalmunkban, csak egy egyéni verzió. Az előbb azt mondtad, hogy Te magad nem filmes, hanem elsősorban terepkutató vagy, aki audiovizuális anyagait más célokra használja, mint a filmesek. Az „etnográfiai" és az „antropológiai" filmet szembeállító tudósok szerint van bizonyosfajta leírószint (az etnográfiai esettanulmány) és egy másfajta elemző és elméleti szint (az antropológiai összehasonlítás). Annak idején ez volt a nagy ellentét a göttingeni filmintézet leíró, anyag­gyűjtő, pozitivista elmélete és a Rouch iskolája között. 1968-ban több diáklázadás volt a hagyományos néprajzi film ellen. Amikor például Simon Ferenc előadást tartott Qöttingen­ben a néprajzi filmezésről, a diákok szembeszálltak vele. Akkoriban vett részt Boglár Lajos is Chicagóban egy konferencián, amely a néprajzi film elleni diáklázadással végződött. Állításodhoz visszatérve, Te milyen más célokra utaltál filmanyagaid felhasználását ille­tően?

Next

/
Oldalképek
Tartalom