Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Etnoszemiotika és kommunikáció. Imre Gráfik: Signs in Culture and Tradition (Niedermüüer Péter)

írásaiban abból indul ki, hogy van valamiféle a néprajztudomány által felhalmozott és kanonizált - jelen esetben a tárgyakra, tulajdonjegyekre, építkezésre stb. vonatkozó állandó etnográfiai tudás, amit mindenki a maga különböző módszereivel - jelen esetben a szemiotika módszereivel - elemezhet. Ez a megközelítés azonban, amely az empirikus anyagot a megközelítési módtól függetlenként tételezi, illetve az interpretációs eljárásokat technikai értelemben vett módszernek tekinti, elméletileg több mint problematikus. Legalább az I 980-as évek második felétől kezdődően ugyanis egyre erőteljesebbé vált a néprajztudományban, valamint a kulturális antropológiában az az elméleti felismerés, amely éppen ezt a kettéválasztást kérdőjelezte meg. A mai néprajzi, illetve az antropológiai kultúraelmélet éppen azt hangsúlyozza, hogy az etnográfiai, antropológiai kutatás minden esetben tudást termel, hoz létre, amely tudás azonban alapvetően annak a megközelítésnek, szemléletnek a terméke, amellyel az adott etnográfus dolgozik. Azaz teoretikus értelemben épp arra nincsen mód, amit Gráfik is csinált, azaz egy olyan anyagot elemezni, amelynek létrejötte, „előállítási folyamata" nem tisztázott, de legalábbis nem abban az elméleti keretben jött létre, amelyből az elemzés szempontjai származnak. Másként és talán egyszerűbben fogalmazva, elméletileg kétséges az az elemzési eljárás, amely korábbi néprajzi tanulmányokból származó adatokat ugyanolyan episztemológiai értékkel ruházza fel, mint azokat a saját adatokat, amelyeket eredendően szemiotikai elemzés számára vagy annak keretein belül állítunk elő. Itt persze egyáltalán nem a szerző individuális „tévedéseiről", hanem sokkal inkább a magát etnoszemiotikának nevező kutatási irányzat alapvető elméleti nehézségéről van szó. S ezen a ponton érdemes egy rövid kitekintést tenni, Gráfik Imre munkájának tágabb tudománytörténeti kontextusára utalni. Bár már eddig is számos tudománytörténeti áttekintés foglalkozik a magyar szemiotikai és etnoszemiotikai kutatások történetével, egy kritikus, elméleti áttekintés e kutatási terület eredményeiről a mai napig hiányzik. Az 1970-es és 1980-as években az etnoszemiotika - sokunk számára - egy olyan kutatási irányzatnak tűnt, amely képesnek látszott a magyar néprajzt akkoriban jellemző elméleti állóvíz felkavarására. Voigt Vilmos, Hoppal Mihály, Gráfik Imre voltak azok, akik a legnagyobb lendülettel és a legtöbb sikerrel képviselték ezt az elméleti megközelítést. S noha Voigt folklórelméleti tételei, Hoppal néhány etnoszemiotikai tanulmánya vagy éppen Gráfik egyes itt közölt írásai ma is fontos és elismert részei a magyar néprajzi kutatások történetének, mégis azt kell mondani, az etnoszemiotika nem váltotta be a hozzá fűzött „elméleti reményeket", s mára - Magyarországon, de a világ többi részén is - végérvényesen elvesztette azt a tudományelméleti státusát, amirt húsz vagy harminc évvel ezelőtt még többnyire betöltött. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ma ne lennének etnoszemiotikainak nevezhető kutatások, illetve tudományos fórumok. Azt azonban aligha lehet nem észrevenni, hogy a néprajzi, antropológiai elméletek és módszerek mai „piacán" az etnoszemiotika szinte teljes mértékben marginalizálódott. Ennek a ténynek nyilván többféle oka van vagy lehet, két tényező azonban minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott. Az egyik a társadalom- és kultúratudományokban az 1980-as és az 1990-es évek fordulóján lejátszódó úgynevezett interpretatív fordulat, amely a jeleknek Peirce és Morris munkássága nyomán kialakuló elméletét háttérbe szorítva, az emberi gyakorlat, a társadalmi gyakorlat által létrehozott kulturális jelentésekre terelte a figyelmet, s ezek tanulmányozását állította a társadalomtudomá-