Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Etnoszemiotika és kommunikáció. Imre Gráfik: Signs in Culture and Tradition (Niedermüüer Péter)

nyi figyelem középpontjába. Ebben az összefüggésben aligha tekinthető véletlennek, hogy a bevezető, elméleti tanulmány, ahol a szerző mindvégig a jeleknek a mindennapi élet kontextusában való vizsgálatát hangsúlyozza, a kulturális jelentés ma használatos fogalma egyáltalán nem bukkan fel. A másik nehézséget az előbbiekben már említettem. Az etnoszemiotika - s ez megint nem csak a jelen munkára vonatkozik, noha a kötet ebben a tekintetben példa értékű - a szemiotikai megközelítést olyan elemzési technikának tekinti, amelyet az elemzendő anyag sajátosságaitól függetlenül minden esetben használni, alkalmazni lehet. Ez az önmagában is problematikus feltevés a néprajz kontextusában egy még súlyosabb kérdést vet fel. Már utaltam arra, hogy bár a szerző következetesen a népi kultúráról beszél, nem teszi világossá mi az a specifikum, ami éppen a népi kultúra szemiotikai vizsgálatát jellemzi, s a kultúra általánosabb jellegű szemiotikai vizsgálatától megkülönbözteti. Itt bizonyára több különböző szempontot lehetne megemlíteni, én csak egyetlen tényezőre utalok. A modern néprajz olyan diszciplína, amely az általa létrehozott tudás egy jelentő részét a terepmunka során „állítja elő". A terepmunka azonban nem semleges vagy objektív „tudás-előállítási" folyamat, hanem olyan gyakorlat, amelyben nemcsak a kutató személyes beállítódásai, hanem az általa képviselt elméleti megközelítés is visszatükröződik. Egy konkrét és klasszikus példát említve: a bali kakasviadal nem egyszerűen egy antropológiai terepmunka eredménye, hanem a sűrű leírás, az interpretatív megközelítés elméleti és módszertani lehetőségeinek meggyőző illusztrációja. S noha a néprajz tudománytörténeti és -elméleti hagyományai különböznek a kulturális antropológiáétól, az empirikus anyag vagy adatok „előállításának" mikéntjét nem lehet az alkalmazott elemzési technikáktól teljes egészében függetleníteni, miként az az etnoszemiotika esetében történik. Ezáltal ugyanis éppen az a specifikum tűnik el, amely a más jellegű szemiotikai kutatásoktól megkülönböztethetné. Igy azonban az etnoszemiotika lényegében ugyanazt csinálja, mint a kultúra szemiotikája, csupán a konkrét kutatási, illetve alkalmazási terület, a „népi kultúra" más. S ez a különbségtétel - legalábbis elméletileg - kevésnek látszik. Szerintem az etnoszemiotika a néprajzban, a kulturális antropológiában az utóbbi évtizedekben bekövetkezett elméleti változásokra nem tudott érdemben válaszolni, s ennek nyomán mára végérvényesen marginális helyzetbe került. Gráfik Imre tanulmánykötete ebből a szempontból is pontosan jellemzi az ilyen típusú kutatások mai helyzetét. A kötet tanulmányai egyrészt érdekesek, olvasmányosak és tanulságosak. A szerző valóban tudományos alapossággal dolgozik, jó és pontos áttekintést nyújt az általa művelt tudományterületről, néhány esetben példaértékűek konkrét etnográfiai elemzései - és ez nem kevés. A könyv ugyanakkor jól mutatja, hogy mit ért, mit érhetett el egyáltalán az etnoszemiotika Magyarországon. Aki tehát végigolvassa a tanulmányokat, az nemcsak a kutatási eredményekkel találkozhat, nemcsak elméleti problémákon gondolkozhat el, hanem felismerheti az etnoszemiotikában eredendően benne rejlő korlátokat is. Pontosan ez a tény szolgáltat tudománytörténeti jelentőséget Gráfik Imre munkájának.