Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

nyugodhattunk, itt kezdhetünk aggódni, kételkedni a minőségileg végtelenül összetett, társadalmi dzsungelt alkotó emberi világ elrendezhetőségében és jobbíthatóságában. Ez a két gesztus, melyből az egyik egy kiismerhetetlenségében fenyegető társadalmi dzsungeltájképet, a másik pedig átlátható és így megnyugtató számokba és leírásokba foglalt, szelídített tényeket mutat, ugyanazt az értelmiségi törekvést közvetíti. E törekvés arra irányul, hogy a világ (rendi, állami és egyéb tagozataiban) vegye komolyan a nyilvánosság értelmiségi szereplőit, a „räsonnierendes Publikumot". Az egyik gesztusban az ígéret és lehetőség, a másikban a fenyegetés és ijesztés van. A szerzők második nemzedéke és a képek kikerekedése A szerzők második nemzedékében persze tovább szilárdultak a már korábban kialakult vélemények, így a román sztereotípiája például tompítatlan formában megtalálható az első magyar lexikonban, a Közhasznú EsméretekTárában (1844/V 111:37 1-372). A szembeállítás két fő tengelye megmarad, egyik a szenvedélyek ellenőrzött vagy zabolátlan volta, a másik az egyenletesen, folyamatosan végzett munka és a lustálkodás ellentéte. A két fő tengely azonban kiegészül más szembeállításokkal is. Ezek a szembeállítások is visszamennek az első nemzedék klasszikusaira, de később még nagyobb lesz a szerepük. A női és férfi munkaszerepek szembeállítása például a serények és a lusták szembeállításának melléktengelye. A pásztornépeket, illetve a határőröket megfigyelőket, mint láttuk, igen meglepte az asszonyok szorgalma és feladataik kiterjedése a mezei munkára is. A munkamegosztás belső logikájáról, az alkalmankénti életveszéllyel vagy megszakadásig fokozódó erőfeszítéssel járó pásztor- vagy katonaélet viszontagságairól persze nem világosították fel a kertjükben pipázó vad férfiak az úri látogatót. Üzenetében ez a szembeállítás azonban nem mond többet, mint a serény és a lusta kontrasztja, azt színezi. Egy másik nagyon fontos elágazásból külön kis sztereotípiabokrok bomlanak ki. A „rendezett" és „csinos" anyagi kultúra nyilván gyümölcse egyrészt a szenvedélyek és az emberi viszonyok rendezettségének, másrészt a folyamatos munkának is. De más elemei is vannak. Az anyagi kultúra három legfontosabb megítélési kritériuma a tárgyak és terek tisztaságának, illetve piszkosságának megítélése, a szabályos formák kedvelése a „rendetlenekkel" szemben, illetve a minél kidolgozottabb és minél tartósabb anyagból készült házak, ruhák, tárgyak szembeállítása az egyszerűbbekkel. A tiszta-piszkos szembeállítással nagy bajban vagyunk, mivel a 18. század végének és a 19. század elejének higiéniai szokásairól - ráadásul rendenként és népenként tagolva - alig van ismeretünk. Emellett a megfigyelők többnyire az utazó pozíciójából nézik a helyi népet, és hajlamosak lehetnek egybemosni a fogadó és a helybeliek mocskát. Az azért mégis feltűnő, hogy a „piszok" nemcsak többé-kevésbé univerzálisan annak tekintett fizikális, „valódi" mocsok, hanem kulturális vagy vallási meghatározottságú is lehet, és maga a piszkosság vádja is lehet célirányos, a távolságot hangsúlyozó, az áthidalást nehezítő. A szabályosság követelményére való reflexió pedig végleg a történeti antropológia ingoványos területére vezetne, csak a kritérium korai megjelenéséről lehet itt beszámolni. A szabályosság igénye gyakran összekapcsolódik a kidolgozás és az anyagok minőségének követelményével. Az utóbbi részben egyszerűen reprodukálja a városi, paraszti