Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FRAZON ZSÓFIA: Az ördögszövetség mint büntetőügyi igazság és létrehozásának mechanizmusa

a megfogalmazásból adódóan semmirekellőnek is tartotta a bíróság. Esetükben az adott csoporthoz tartozás mint súlyosbító körülmény szerepelt. Még ennél is messzebb mutat a zsidók és a cigányok fájdalommal szembeni teljes vagy részleges érzéketlenségére mint ezen két etnikai csoport veleszületett - és semmiképpen nem pozitív - képességére tett megállapítás. Ezzel a feltételezett képességgel szemben a bíróság stratégiája a kínzás többszöri alkalmazhatóságának lehetősége. A perek során háromnál többször nem nyúlhatott a bíróság a kínzás eszközéhez. „A bíró háromnál többször senkit sem vonhat kínvallatás alá, de azt aki háromszor viselte el a kínvallató eszközöket, szabadnak nyilvánítsa ki, mivel az előző bizonyítékoktól az elszenvedett kínvallatás révén kellően megtisztult." (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely 5. §.) Tehát ha a vádlott kibírta a háromszori kínzást, és mégis tagadott, akkor mentesült a büntetés alól. Ha ártatlan volt, azért, ha bűnös, akkor megtisztult. A bíróság szempontjából ez utóbbi megoldás bizonyult a megfelelőbbnek, hiszen ha a per kezdetétől fogva ártatlannak ítélte volna a vádlottat, azzal beismerte volna, hogy tévedett, amikor a vádlott bűnösségében látta a büntetőügyi igazságot. Elismerte volna, hogy a bizonyítékok, amiket összegyűjtött, mégsem szólhattak a vádlott ellen. Ez nem vetett volna jó fényt sem a bíróra, sem az eljárás többi résztvevőjére, és a vádlottból „hőst" csinált volna. Ez nem állt a bíróság érdekében. Ezért tartották a legmegfelelőbb megoldásnak a kínzás tisztító hatásának elismerését, és a vádlott szabadon bocsátását. Ez a végkicsengés nem kérdőjelezhette meg az eljárás legitimitását és jogszerűségét, hanem mint „segítő hatalom" tüntette fel önmagát, és eljárását a tisztító erővel ruházta fel. A kézikönyv most sem buzdította a bírót arra, hogy az eljárás lehetőség szerint ilyen módon valósuljon meg. Az ok nélküli kínvallatást jogszerűtlennek, ellenséges magatartást tanúsítónak tekintette: „Ha a bíró valóban nem talál elegendő okot és indokot a kínvallatásra, de ellenségesen mégis megkínozni rendel, az köteles büntetés alá esik." (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely 5. §.) A bíró, aki így cselekedett, büntethető volt. Azokról is beszélni kell, akik esetében a kínvallatás egyáltalán nem vagy csak fenntartásokkal volt alkalmazható. Ebbe a kategóriába tartoztak a 14 év alatti gyermekek, a 16 év alatti anyák, a terhes, gyermekágyas vagy szoptató anyák, a 60 év feletti, erejük teljében levő férfiak, a sérültek, betegek és a szellemi fogyatékosok (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely 5. §). Nem azt mondja a kézikönyv, hogy ők semmilyen körülmények között nem vallathatok, de minden ilyen esetben körültekintésre inti a bírót, hogy mérlegelje a bűn nagyságát és ehhez mérten a vádlott állapotát. Az a tény, hogy a fentebb felsorolt emberek külön ki vannak emelve, azt is jelenti, hogy ők azok, akik még a „gyenge" kategóriát sem érik el, még a gyengéknél is gyengébbek. Ez alól a 60 év feletti, ereje teljében levő férfi kivétel. Elgondolkodtató, hogy mi különböztet meg egy 60 év feletti, ereje teljében levő férfit egy ugyanilyen korú, ereje teljében levő nőtől. A munkabírása, esetleg a társadalmi megbecsültsége, a családfői hatalma? Ez a megkülönböztetés - feltételezhetően - a társadalom patriarchális hatalmi struktúrájának következménye. A beismerő vallomás a kínvallatás végét is jelentette. Amennyiben a vallomás a bíróság kezében volt, a nyomozati eljárás lezárult, a vádlottat visszazárták a börtönbe, a bíróság pedig megalkotta a végső ítéletet. Mint azt már az első részben idéztem, az ördögszövetség elismerése halálos ítéletet vont maga után akkor is, ha a vádlott nem végzett mágikus rontó tevékenységet. Magyarországon ez az ítélethozatali mód nem érvényesült a papírformának megfelelően. Ugyan nagyon sok per esetén hiányzik a végső