Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FRAZON ZSÓFIA: Az ördögszövetség mint büntetőügyi igazság és létrehozásának mechanizmusa

részletesebb kivizsgálására. A szegedi boszorkányperek kínvallatásai ebből a szempontból (is) elkülönülnek a magyarországi esetek többségétől, ahol a két rész egyensúlya figyelhető meg(Reizner 1900). A kérdések esetében viszont csak akkor vizsgálható a retorikai szint, ha a forrásban a beismerő vallomásának nemcsak egy megszerkesztett változatát találhatjuk. A szerkesztettség a források több pontján szűkíti a vizsgálat kereteit. A kínvallatás alatt tett beismerő vallomás jogilag csak akkor válik elfogadhatóvá, ha azt a vádlott a kínzás nélkül megerősíti (Praxis Criminalis XL. cikkely).

19 A megerősítés a kínvallatás utáni második vagy harmadik napon történhetett, amikor a bíró a vallomást a jegyzővel vagy az írnokkal felolvastatta, és a vallomás állításait a vádlottal megerősíttette, az esetleges kiegészítéseket pedig hozzáírták. Előállhatott viszont az a helyzet is, hogy a kínvallatás megpróbáltatásait kiheverő vádlott az elhangzottakat nem ismerte el, a beismerő vallomás igazságát tagadta: „Ha megtagadja vallomását, de elegendő gyanúja van [a bírónak - F. Zs.]. ismét vissza kell vezettetni a börtönbe, s ügye ezen új megváltozása folytán még egyszer kínvallatás alá kell venni..." (Praxis Criminalis XL. cikkely.) Itt újra látható, hogy az önkéntes partner szerepét várták el a vádlottól, akinek a kínvallatás alatt tett beismerő vallomásának a megerősítése volt a feladata. Amennyiben ezt megtette, akkor a bűn nagyságának megfelelő büntetésben részesült. De ha nem erősítette meg szabad akaratából vallomását, akkor újra megkínozták. Ekkor a vádlottnak is mérlegelnie kellett a helyzetet - ha még képes volt objektív mérlegelésre -, hiszen egyszer már beismerő vallomást tett a kínzás hatására, előtte és utána a napjait börtönben töltötte. Nagyon kevés esélye volt arra, hogy a második alkalommal ne törjön meg az újbóli kínzás hatására. Ha tagadta a beismerő vallomásban található állításait, ezzel vállalta a másodszori kínzást és következményeit. Ha megerősítette a beismerő vallomást, akkor viszont az abban található bűnök miatt elítélték. Ebben a rendszerben az önkéntesség ténye problematikus, hiszen nem tekinthetünk valamit önkéntesnek úgy, hogy annak előmozdítása érdekében az erőszak alkalmazását helyezik kilátásba. Ez a szituáció sokkal közelebb áll a zsaroláshoz, mint az önkéntességhez. A kínzást nem csak tagadás esetében alkalmazhatták újra. Általános esetben nem került sor a kínvallatás megismétlésére - és nem is javasolták ezt -, de több olyan helyzet állhatott elő, amikor erre szükség volt (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely).

20 Ilyennek számított például a felségsértés, amely a feudális korszakban súlyos vétségnek számított, továbbá azok az esetek, amikor az első vallatás alkalmával súlyosbító bizonyítékokat találtak a vádlott ellen (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely I., 2., 3. §). De annak megítélésében, hogy kit hányszor lehet vallatás alá vonni, sztereotípiák működtek, és a korábban említett gyenge-erős oppozíció is: „Ha annyira erős és olyan emberek lennének, akikre a kínvallatás eszközei csak kicsit hatnak, nem sokat éreznek, mint a cigányok és a zsidók, s más semmirevaló emberek, súlyos bizonyítékok alapján, a bírák bölcs mérlegelése nyomán kétszer, vagy háromszor is kínpadra vonhatók." (Praxis Criminalis XXXIX. cikkely 5. §.) Az a megállapítás, hogy egy erős ember jobban tűri a fájdalmat, rendelkezik valóságértékkel. A kínvallatás megkezdése előtt a „gyengék" ellen folytattak pszichikai hadviselést a fenyegetés és halogatás módszerével. A kínzás esetében pedig az „erősek" azok, akiket a kínzás többszöri foganatosításával akartak megtörni. Mind a két stratégia racionálisnak tekinthető. Ami a felsorolásban, előítéletek mentén fogalmazódik meg, az a zsidók és cigányok „erősek" közé sorolása. Ezt a két csoportot nemcsak erősnek, de