Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

BELLÉR ILDIKÓ: Orientalisztika és antropológia (Wilhelm Gábor interjúja Bellér Ildikóval)

Törökországi tartózkodásaim során az etnicitás témája újra meg újra felbukkant. A kurd probléma közismert, de kevesen tudnak például a lazokról, akik a Fekete-tenger keleti partján élnek, és jó részük a mai napig megőrizte a törökkel nem rokon, kaukázusi típusú nyelvét. A laz nyelv nem írott nyelv, és mint kizárólagosan beszélt nyelvet a kihalás veszélye fenyegeti. Történeti kutatások mutatják, hogy a lazok mintegy ötszáz évvel ezelőtt tértek át az iszlámra, felhagyva korábbi keresztény múltjukkal. A valláscsere valószínűleg elsősorban, bár nem kizárólag gazdasági kényszer - adómentesség - hatására ment végbe. A modern köztudat azonban a keresztény múltat teljesen elfeledte. Kutatásaink azt mutatják, hogy a lazok a 20. század második felében a török állam részérő! kezdeményezett gyökeres gazdasági és társadalmi átalakulások eredményeként (amelynek során a korábban javarészt önellátásra irányuló mezőgazdasági termelést a tea monokultúrája váltotta fel) egyre sikeresebben integrálódtak a török államba. Néhány külföldi kutató a laz nyelv kihalását és a laz anyagi és népi kultúra örökségének teljes eltűnését szeretné megakadályozni. Munkájuk eredményeképpen a nyugattörök nagyvárosokban, elsősorban az Isztambulban élő laz értelmiség körében az I 990-es években egy laz revival movement kezdődött. A dolog szépsége az, hogy a nagyvárosi laz aktivisták nagy része tudtommal nem beszéli már a nyelvet, és némelyikük még soha nem is járt a lazok földjén, a Fekete-tenger délkeleti partján. Ha jártak volna, tudnák, hogy a helyi lakosság jó része - megítélésem szerint - őszintén vallja magát láznak és ugyanakkor töröknek, muszlimnak, fekete-tengerinek (ez Törökországon belül egy regionális kategória) és még sok más egyébnek. Társadalmi életük legtöbb mozzanata csak kismértékben vagy egyáltalán nem mutat eltérést a szomszédos hemsinli vagy török csoportokétól. Az aktivisták és egyes külföldi kutatók állítják, hogy mivel a török nemzetállam tagadja az önálló etnikai csoportok létét (egy török történész a lazok és a hemsinliek török múltját teremtette meg keserves munkával), a lazokat a félelem gátolja meg abban, hogy laz identitásukat hangsúlyozzák. Ez az irányzat hisz abban, hogy régészeti kifejezéssel élve - „leletmentő" munkával a rátelepedett iszlám kultúra rétegei alól felszínre hozza a lazok „eredeti", „tiszta" kultúráját. Az ilyen irányú tevékenység szándékában rokonszenvesnek tűnik, de alapvetőn elfogadhatatlan. Szemléletmódjában régimódi, de még nagyobb baj, hogy - amennyiben sikereket ér el - veszélybe sodorhatja éppen azokat, akiket védeni akar. És a nagy kérdés az, hogy van-e joga kívülről (a területén kívül élő értelmiségnek vagy akár egy német kutatónak) beavatkozni és a történelmi igazságosság nevében egy olyan (az iszlámtól „megtisztított") etnikai tudatot rákényszeríteni a lakosságra, amellyel az aligha képes azonosulni. Egyáltalán ki döntheti el, mi számít értéknek? Ha különböző embereknek eltérő értékfelfogásuk van, mondjuk a nyelv esetében, melyik az „igazibb"? Másrészt, ha nem foglalkozunk azzal, mi érték és mi nem, hanem azt mondjuk, minden csoportnak joga van a saját sorsával kapcsolatos döntésekre, akkor az a fura helyzet alakulhat ki, hogy ezek a „szellemi régészek" éppen azzal büntetik a ma élőket - azaz helyettük döntenek -, amely ellen tenni szerettek volna valamit. így nyelvész számára egy nyelv kihalása tagadhatatlanul szomorú és elfogadhatatlan. Ugyanakkor megint felmerül a kérdés, hogy mennyiben van az értelmiségnek joga