Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

BELLÉR ILDIKÓ: Orientalisztika és antropológia (Wilhelm Gábor interjúja Bellér Ildikóval)

adnak történeti mélységet modern kutatásaiknak, hanem azt is, hogy történészek hogyan alkalmazzák az antropológia módszereit saját anyagukra. Példának Caroline Bynum, Péter Bürke és a magyarok közül Klaniczay Gábor munkáit említeném. Mik a kutatási terveid a közeljövőre vonatkozóan? Ha ennek az anyagnak a teljes feldolgozásával elkészülök, hasonló megközelítésű munkát szeretnék néhány (egyébként történész és filológus) német kollégával végezni. A tervezett új projekt is Belső-Ázsiára vonatkozik. Kiindulópontunk itt is az interdiszciplinaritás, szövegalapú munkánkat, amely történeti mélységet biztosít, a kortárs társadalomban végzett terepmunkával szeretnénk összekötni, és terepmunkára valószínűleg elsősorban Özbekisztánban, esetleg Kazahsztánban kerül majd sor. (Szeretnék Hszincsiangba visszamenni, de a jelenlegi politikai helyzet miatt ez most nem reális.) Nagyon izgalmasnak találom, hogy német kollégáim, akiknek tudományos háttere nem az antropológia, milyen nagyfokú érdeklődést és nyitottságot tanúsítanak a társadalomtudományok témái és módszerei iránt. Az etnicitás iránti érdeklődésed mennyiben a választott téma hatására alakult ki? Vagy épp fordítva történt: az érdeklődésed határozta meg a kutatás helyszínének a kiválasztását? Egyetemi éveim alatt az etnicitás soha nem merült fel központi kérdésként. Mégis, turkológiai tanulmányaink során akarva-akaratlan szó esett a témáról, bár soha nem közvetlenül. Elsősorban a török, iráni, indoeurópai, mongol, mandzsu-tunguz népek történeti mozgásai és 20. századi elhelyezkedésének bemutatása változtatta meg a Szovjetunióról még a középiskolában kialakított viszonylag homogén képet. Különösen furcsálltam, hogy török nyelvű népek találhatók a modern Kínában is, amiről Európában általában még homogénebb képünk van, mint a Szovjetunióról volt akkoriban. Az ujgurok iránti érdeklődésem is ebből az időből származik. Igaz ugyan, hogy a sztálini (és az ezt a modellt követő) kínai nemzetiségi politika a nemzetiségeket hivatalos elismerésükkel próbálta ellenőrzése alatt tartani, de a mi szocialista történelemoktatásunkban a demográfiai, kulturális, vallási stb. sokféleséget soha nem hangsúlyozták ki igazán. Az etnicitás témáját manapság nehéz elkerülni. Amikor Lengyelországba kerültem, utolsó éves hallgató voltam a török szakon Budapesten. Mivel két szakból már államvizsgáztam, és írtam egy szakdolgozatot is, külön engedélyt kaptam, hogy az utolsó, hatodik évemet Lengyelországban töltsem, és évfolyamdolgozat-feladatnak egy, a karaimokkal kapcsolatos nyelvi témát kaptam. A karaimok korábban (a régi) Kelet-Lengyelország területén élt, ugyancsak török nyelvű népesség volt. Elődeiket még a középkorban telepítették be a lengyel királyok a Krím félszigetről, hogy a tatárjárás után megtizedelt lakosságot némiképpen pótolják. A karaimok a judaizmust vitték magukkal új lakhelyükre, amelyet a legújabb időkig megtartottak, és a héber írást alkalmazták kipcsakos típusú török nyelvükre. A 20. század viszontagságai során szétszóródtak, és csak egészen kis közösségek maradtak fenn, egy részük külföldön. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a falu, ahol mintegy fél évet töltöttem, ugyancsak etnikai helycsere színtere volt: a korábban ott élt ukrán nyelvű lakosságot a háború után betelepített lengyelek váltották fel.)