Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
BELLÉR ILDIKÓ: Nemzeti örökség és identitás a Kínában élő ujgur kisebbség példáján
ságát próbáltam illusztrálni, amely területi kötődésen alapul, és egyrészt a kínai nemzetállam képviselőivel szemben határozza meg önmagát, másodsorban a környező, kulturálisan és nyelvileg kötődő csoportokkal való közös vonásainak óvatos elismerésével. Ezekben a bonyolult kapcsolatokban, amelyeknek szimbólumai a csoporton belüli különbségeket éppúgy képesek kifejezni, mint a más csoportokkal való határokat, egy Európához kötő származási-vérségi kapcsolatnak aligha lehet helye: ugyanis éppen a hétköznapokban megnyilvánuló hasonlóságok vagy különbségek megfigyelésének vagy megállapításának lehetősége hiányzik. Ez pedig gátolja akár a távoli magyar, akár a török rokonság fenntartás nélküli elfogadását vagy legalább figyelembevételét az ujgurok pragmatikus identitásépítésében. Összegzés Az ujgurok állandó konfliktusban élnek az őket irányító kínai állammal, és a fölöttük hátaimat gyakorló etnikum képviselőivel. Ezt a kapcsolatot, mint ahogy általában az iszlám világ és egy másik nagy kultúrkör - például a kínai - találkozását sem lehet egyedül és kizárólagosan egy Kelet-Nyugat polaritással magyarázni. Természetesen Európa szerepe nem zárható teljesen ki az elemzésből, hiszen, amint láttuk, a kínai állam nemzetiségpolitikája a sztálinista szovjet modellt követi. A 20. század első felében az orosz gazdasági és kulturális hatás igen számottevő volt, különösen a tartomány északi részében. Ennek ellenére állíthatjuk, hogy a több mint háromszáz éves, többször megszakított gyarmati uralom eredményeként a modern ujgurok nemzetépítő erőfeszítése elsősorban a kínai és nem pedig a nyugati konstrukcióval való dialógus, illetve arra való reakció eredménye. Az ujgur nemzeti öntudatra ébredés a modernizáció szükségességének felismerésével szoros összefüggésben fejlődött, és az első ilyen irányú törekvések, amelyek az oktatás megreformálását érintették, valóban nyugatról kaptak ihletet (Bellér-Hann 2000). De ez a Nyugat nem Nyugat-Európa volt, hanem Európa két „beteg embere": a hanyatló Oszmán Birodalom példája és a muszlim tatárok felvilágosodási mozgalma az ugyancsak szétesés előtt álló cári Oroszországban. Elsősorban a területtől nyugatra fekvő muszlim világ, az arab-perzsa kultúrkör hatásával kell számolnunk, noha az indiai szubkontinens irányából érkező befolyás sem volt jelentéktelen. Az európai nagyhatalmak, elsősorban a Közép-Ázsiában terjeszkedő Oroszország és az Indiában érdekelt Anglia e stratégiailag fontos, ütközőzónának tekintett területen a „Great Game" néven közismertté vált politikai versengésen keresztül próbálta érvényesíteni a befolyását. Ennek ellenére sem az ő képviselőiknek, sem a mintegy fél évszázadon át itt működő svéd missziónak a jelenléte nem hagyott jelentősebb nyomot a helyi kultúrában. Noha közismert, hogy Kínára a Nyugat felé nyitás milyen nagy hatást gyakorolt, a kínai-ujgur viszony megértésére a Kelet-Nyugat kettősség azért sem biztosít megfelelő keretet, mert a kínai-muszlim, illetve kínai-ujgur szembenállás gyökerei jóval a szocializmust megelőző korokra vezethetők vissza, legalább a 18. század közepére, amikor a terület először került tartósan a kínai birodalom fennhatósága alá. A kínai állam részéről a kisebbségek folklorizálása hasonló mintát követ, mint amit az orientalizmusvita szószólói az európai gyarmatosítók sajátosságának tulajdonítottak: a kisebbséget egzotizáló sematikus reprezentáció többet mond a gyarmatosítókról, mint