Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem
gésben a kánon „semleges orientációs eszközből a kulturális identitás túlélési stratégiájává válik" (i. m. 126). Assmann egy nagyon kifejező hasonlatában a kánont „háznak" nevezi (uo.), amely azért is különösen találó, hiszen annak legősibb jelentése, az oszlop vagy vezérléc az építészetből ered. A kánon „háza" két alapfeltevésből „építkezik": egyrészt abból, hogy a világ megkonstruálható (az ember saját kultúrájának „építésze"), másrészt az így létrehozott konstrukciónak kötelező érvényűnek tekintett alapelvekhez („mércékhez") kell igazodnia. A kánon tehát egyrészt leírja, megjeleníti a társadalmat, ugyanakkor a közvetített normatív értékrenden keresztül létre is hozza és megerősíti azt, hiszen ezzel a renddel való azonosulás vagy ennek megtagadása identitásalapító, közösségteremtő gesztus. Izrael a Tórát, Egyiptom a templomot kanonizálja. A kánon háza falakkal körbeépített ház, amely körülzár és elzár. A késő egyiptomi templom falai a szentet a profántól, a rendet a káosztól választják el. Izrael esetén a törvény teremti meg azokat az imaginativ falakat, amelyek a saját és az idegen közti határokat húzzák meg. A saját hagyomány köré emelt falak védelmet biztosítanak, Izrael fennmaradását szolgálják az idegen környezetben, még ha eredendően a saját kultúra vált idegenné - ahogyan az az Egyedül Jahve mozgalom esetében történt, amelynek az ókori Izrael politeisztikus kultúrájával szemben álló ellenkultúraként kellett önmagát meghatároznia és védelmeznie. Az izraeli emlékezet a múltat a jelennel, illetve annak a jövőre vonatkozó elvárásaival állandóan összeütköztető, kontraprezentikus emlékezet. A jövő a kánaán, a múlt ellenben a szolgaság, az üldöztetés ideje, amelyre akkor is kell emlékezni, ha a jelen vonatkoztatási keretei ennek ellen is mondanak - a múltra mindenütt emlékezni kell, még azon az áron is, hogy falakat húzunk magunk köré és idegenek leszünk azon a helyen és abban az időben, amiben élünk. A felejtés alkalmazkodással, a saját föladásával társulna (i. m. 222), ezért a múltat folyamatosan ébren kell tartani a jelenben. Assmann több helyütt hangsúlyozza, hogy a felejtéssel ellentétben a múlt iránti érdeklődés nem tekinthető természetes jelenségnek. Mi mozgatja mégis az egyes kultúrákat abbeli igyekezetükben, hogy a múltat ne hagyják elmúlni? Egyiptom a változatlan, önmagát ismétlő, örökké visszatérő múlt képzetén keresztül az állam halhatatlanságát, megkérdőjelezhetetlen mivoltát demonstrálja, s legitimálja annak uralmát. Egyiptom a múlt segítségével az államot találja fel - írja Assmann - erősen rájátszva a Hobsbawm nevéhez kapcsolódó „hagyománytermelés" fogalmára (Hobsbawm I 987). Izraelben az eredendően elnyomott, saját kultúrájában periferikus vallási mozgalom egy meghatározott múlt örököseként határozza meg magát, jellegzetesen megfordítva a köztük lévő viszonyt: hiszen nem a mozgalom fakad a múltból, hanem a mozgalom maga hozza létre, választja ki, szemiotizálja a múltat. A múlt kiválasztása folytonosságot s társadalmi kohéziót terem. A rá való állandó emlékezés révén Izrael azt az imaginativ vagy elképzelt közösséget, 9 a vallás közösségét találja fel, amely a kultúrát „szokványosán" összetartó elemek (mint terület, állam) hiánya fölé képes kerekedni. A „hordozható haza" (Heinrich Heine [i. m. 2 10]) és az ebben testet öltő identitás a kulturális emlékezet terméke. 10 A múlt kezelése egyiptomi és izraeli példáinak assmanni elemzései paradigmatikus jelentőségű, az esetek történeti keretein messze túlmutató értelmezések. Assmann a kulturális emlékezet megírt és megépített formáit nem egyszerűen a történeti múlt dokumentáris nyomaiként közelíti meg, hanem megpróbálja ezeket a mára már „kihűlt"
