Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

nyomokat újra társadalmi energiával telíteni. Az emlékezetépítészet kulturálisan rögzült formáit a társadalmi folyamatok, a működésben lévő kultúra, az emlékezés szimbolikus praxisának bemutatásával dinamizálja. A két nagy médium, a kanonizált szöveg és az emlékmű tulajdonképpen utat nyit az emlékezés és a felejtés által határolt, szimbolikus hatalommal telített mezőre, amelyen a közösségek identitása annak mentén formálódik ki, hogy a közösség tagjainak mire kell emlékezniük, és mi az, amit el kell felejteniük. Az emlékezet által kanonizált, kimerevített formák (a templom és a Tóra) és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi gyakorlatok (rituálék, ünnepek) már az ókori Keleten sem semleges kulturális térben keletkeztek. A múlt iránti érdeklődés eredendően a hagyomány és az identitás megteremtésének, a kultúra és a társadalom „megépítésének" gyakorlati szándékaiból fakad. A legitimációs forrásként és társadalmi kötőanyagként felfedezett múlt megalkotása és ébren tartása feletti hatalom a jelen és a jövő feletti uralmat garantálta és garantálja. A társadalmi változások, átmeneti állapotok föloldására a kultúra tároló- és funkcióemlékezetének újrarendezésével, az így létrehozott múlt és az azzal megteremtett folytonosság segítségével termelődhetnek ki az új jövőképek. Az ókori Kelet államai a múlttal éppolyan jelentőségteli és gyakran vitatott viszonyban voltak, akárcsak napjaink modern társadalmai. S bár a kultúrák mindig újabb emlékezettárolási módokat és ehhez fűződő gyakorlatokat alakítanak ki,

11 az emlékezet társadalmi szerepe sok szempontból változatlan maradt. Az emlékezet jövőt és identitást teremt, összeforraszt vagy szétválaszt, ezért mindig is vitatni, éleszteni vagy éppen elfojtani fogják. JEGYZETEK 1. Az idevonatkozó magyar társadalomtudományi kutatások közül néhány példa: Erős (1994); Gerő (1993:341 -433); Hofer (1992); Niedermüller (1998); Szabó (1991). Az emlékezetnek a kultúratudományok új paradigmájaként való értelmezéséhez lásd Internationales (1999). 2. E tekintetben az egyik legfontosabb összefoglaló mű Le Goff (1999). 3. Az emlékezetközösség fogalmát Pierre Nora és Peter Bürke egyaránt használják. Bürke a Stanley Fish által alkalmazott interpretációközösség mintájára vezeti be, Nora pedig az emlékezet működése kapcsán érvényesülő szelektivitás elvére vonatkoztatja (vö. Bürke 1998:77). 4. Ehhez Ricoeurön túl lásd még David Carr (1999) más szempontú írását. 5. Az e mögött álló, a történetírás minőségét, általában az írás és a reprezentáció összefüggéseit érintő vitákra itt nem szeretnék kitérni. Ehhez lásd Küttler-Rüsen-Schulin, Hrsg. (1993). 6. A kulturális hulladékról és annak például a modern képzőművészet területén lezajló „újrahasznosításáról" Aleida Assmann nagyon érdekes elemzéseket ad. Vö. Lumpensammler Zum Verhältnis von Kunst und Abfall (A. Assmann 1999:383-397). Ehhez a témához lásd még Hemken, Hrsg. (1996). 7. Edward Shils ebben az összefüggésben beszél a létező és az észlelt múlt különbségéről (Shils 1981:195-196). 8. A kulturális emlékezet különböző médiumainak - így az írás, a kép, a test és a helyek (tájak, romok, archívumok) - által hordozott emlékezetnek elsősorban az irodalom és a művészet kontextusában játszott szerepéről lásd A. Assmann (1999:1 79-343). 9. Benedict Andersonnak a modern nemzet összefüggésében használt, elhíresült fogalmát kölcsönöztem (Anderson 1989).