Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

Izrael és Egyiptom példáján Jan Assmann a kulturális emlékezet építésének, kulturális formákba öntésének két különböző esetét világítja meg számunkra. Egyiptom a múltat „kőbe önti", monumentalizálja és a Hórusz-templom megépítésével vizuálisan jeleníti meg. A templomot Assmann a kulturális emlékezet centrális intézményének tekinti, amelynek esetében nem egyszerűen egy építészeti, hanem sokkal inkább egy kulturális jelenséggel állunk szemben. A templom ugyanis nem más, mint a múlttal való foglalatoskodás számára „megépített emlékezés" (i. m. I 78). Alaprajza, díszítései, felépítése térben, sőt időben is azt a kanonikus világrendet és annak alapját jelentő kozmogóniai jelenítik meg, amellyel az egyiptomi állam közvetlenül azonosítja magát. Ez az elképzelés viszonyítási pontként az ősidőket, a teremtés idejét jelöli ki, ezt határozza mégolyan „valóságtermő történelemként" (i. m. 182), amelyhez képest az adott jelen jelentéssel telítődik. Az egyiptomi emlékezés erre a kozmogóniai időszakra irányul, ezt beszélik el a mítoszok (amelyek hieroglifák formájában vizuálisan is megjelennek a templom falain), és ezt szakralizálja a legapróbb részletekig terjedően a templom épülete. Az Egyiptomban kialakuló kulturális emlékezetet Assmann Lévi-Strauss fogalompárosára utalva hidegnek nevezi, mert az ebben létrehozott múlthoz való viszonyt a változatlanság karakterizálja - az egyiptomi emlékezet azt kanonizálja, és az ismétlésen keresztül azt stabilizálja, ami örök. A kulturális eszközökkel fenntartott emlékezés másik példáját az ószövetségi Izrael kínálja. Assmann talán mindhárom közül a leglenyűgözőbb elemzése Mózes V. könyvére, a Deuteronomiumra mint „a kollektív mnemotechnika alapító szövegére" (i. m. 209) irányul. Mózes végrendeletének szövege negyvenévnyi pusztai vándorlás után az ígéret Földjére való belépés pillanatát rögzíti. Negyven év azt a határt testesíti meg, amikor a személyes emlékezet szükségszerűen átadná helyét a feledésnek, ez az a határ, amikor a kommunikatív emlékezet helyébe a különböző módokon működtetett kulturális emlékezetnek kell lépnie. A Deuteronomium feladata az eltűnőben lévő személyes emlékezet pótlása lesz. Assmann ezen a ponton az emlékezet kulturális szerveződését illetően bekövetkező fontos változásra hívja föl a figyelmet. Míg Egyiptomban az emlékezet meghatározott geográfiai helyekben, architektonikusan a templomban rögzül, addig az Izraelben kibontakozó kulturális emlékezet „térbeliesítése" a történelmi körülmények miatt csak az imagináció területén következhet be. A zsidó nép szétszóródása, topográfiai hontalansága okán az emlékezet „szentélye" egy bárhol olvasható szövegre épül föl, amelynek a különböző ünnepeken való recitálása és értelmezése teszi lehetővé, hogy „Izraelen kívül is van mód Izraelre emlékezni" (i. m. 2 I 0). Izrael tehát mindenekelőtt textuális formákba vezeti az emlékezés és a hagyomány áramát, amely aztán a Mózes és Isten között kötött szerződés szövegének kanonizálódásával rögzül és kimerevül. A kanonizálódás normatívvá változtatja a leírtakat, a cselekvésnek pedig kereteket és irányt, azaz követendő mércét ad. Assmann könyve elméleti részében hosszú szakaszokat szentel a kánon fogalmának, elkülönítve azokat a jelentésrétegeket, amelyek az évszázadok során palimpszesztszerű rárakódások nyomán keletkeztek. Ebből az átfogó és invenciózus vizsgálatból csupán néhány gondolatra szeretném felhívni a figyelmet. A szerző érdeklődésének előterében az az alapvető jelentéseltolódás helyezkedik el, amelynek keretében a kánon ókori instrumentális fogalmából a napjainkban is használatban lévő normatív jellegű, értékeket és kiválasztott műveket egyaránt magában foglaló fogalom jön létre. Ebben az összefüg-