Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem
letlen ígéretek temetője" is (Ricoeur 1999:63), de olyan temető, amiből bármikor új életre kelthető a múlt. Míg a funkcióemlékezet valamilyen hordozóhoz kapcsolódik, például a nemzethez, amely önmagát ezen az emlékezeten keresztül felépített múltkonstrukción keresztül definiálja, addig a tárolóemlékezetet úgy foghatjuk föl, mint egy senkihez és mindenkihez tartozó hatalmas archívumot, amely körbefogja a mindig perspektivisztikus funkcióemlékezetet. Az Aleida Assmann által kidolgozott elképzelés nagy előnye éppen abban rejlik, hogy e két emlékezésmódot nem oppozícióként közelíti meg, hanem kettejük reflexív viszonyára, a köztük húzódó határ állandó mozgathatóságára helyezi a hangsúlyt. A funkcióemlékezet mindiga tárolóemlékezetből táplálkozik, annak elemeiből válogat, ugyanakkor az állandóan újjáírt perspektivisztikus emlékezetből kihulló részek ebbe az aktualizálásra váró gyűjteménybe kerülnek vissza. Ez a modell tehát azontúl, hogy dinamizálja történelem és emlékezet viszonyát, láttatni engedi a múlt két alapvető modalitását is, amelyet ugyancsak a két emlékezésforma hordoz. A múlt a tárolóemlékezetben úgy jelenik meg, mint a történelmi események összessége, valamiféle teljes horizont. A funkcióemlékezet ellenben mindig egy közösség által aktualizált múltat jelent, amely nemcsak a múlt egyfajta interpretációját, hanem a jelenre és a jövőre vonatkozó elképzeléseket, víziókat is tükrözi. 7 A „tényszerű múlt emlékezetes múlttá" alakításának (i. m. 53) művelete megvilágítja számunkra az emlékezet Jan Assmann által hangsúlyozott szimbolikus konstrukció voltát. Az emlékezet ennek megfelelően sohasem adott, hanem a társadalom által létrehozott (aktualizált), a kultúra folyamatos alakulásokkal, újrahatározásokkal teli nyilvános közegében kialakuló jelenség. Kulturális karaktere két szinten látszik megragadhatónak. Egyrészt, szemben az individuális emlékezettel, amely rendelkezik „organikus" hordozókkal, a kulturális emlékezet állandó működtetésre, megszervezésre szorul. Közvetítése különböző médiákon és csatornákon át zajlik, a kultúra ezeken keresztül kanalizálja, stabilizálja, monumentalizálja az emlékezetet. A kulturális emlékezettárolás ezen módozatait számomra talán a legplasztikusabban az „emlékezetépítészet" (Qedächtnisarchitektur) fogalma foglalja össze. A másik aspektus a kultúra emlékezettároló „edényein" túlmenően azokra a szerepekre, funkciókra vonatkozik, amelyeket az emlékezet tölt be a kultúra szövetének folyamatos újraszövésében vagy - az assmanni kifejezést idézve - a kultúra konnektív struktúrájának előállításában. Hogyan viszonyulnak egymáshoz emlékezet és közösség, hogyan lesz a „lakatlan múltból" egy „közösen lakott múlt", illetve hogyan határozzák meg hatalmi, ideológiai szempontok ezen közös múlt kiválasztását és az így egyeztetett múlt milyen legitimációs szerepkörrel bír - ezekre a kérdésekre az emlékezés politikája (Errinerungspoiitik) alatt térek ki. Emlékezésépítészet és az emlékezés politikája A kulturális emlékezet a generációváltással elillanó, s ilyen értelemben folyékony kommunikatív emlékezettől mindenekelőtt megformáltságában különböztethető meg. Ez az emlékezet ugyanis meghatározott kulturális formákhoz kapcsolódik, ezeken keresztül ölt testet, válik szilárddá. Ezek azok az alakzatok, amelyek az egyes kultúrák sajátos múltkezelési eljárásaiból kristályosodnak ki, és ezek közvetítik, konstruálják és ugyanakkor stabilizálják az egyébként felejtésre ítéltetett múltat. 8
