Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

emlékezet a konkréthoz tapad, a térhez, a gesztusokhoz, a képhez, a tárgyhoz. A történelem csak az időbeli kontinuitással, a dolgok fejlődésével és viszonyaival foglalatoskodik." (Nora 1990:12-13.) Halbwachs, Nora és részint Ricoeur tehát egyfelől egy identitásalapító, orientációt és értékeket közvetítő, szelektív emlékezet, másfelől egy objektív, semleges, tényfeltáró történelem koncepciója mellett érvelnek. Ez a dichotómia azóta sok újrainterpretálást élt át. A legjelentősebbek közé tartozik az az elképzelés, amely a történetírásként értelmezett történelmet magát is sajátos emlékezetnek tekinti. Péter Bürke/) történetírás mint társadalmi emlékezet című híres írásában a historiográfiát érintő kutatásokra utalva fejti ki, hogy a történetírás ugyanolyan kulturális konstrukció, mint az emlékezet, vagyis éppúgy szelektív, értelmezésekkel, elforgatásokkal telített és társadalmi csoportok által ellenőrzött. A döntő felismerés itt abban rejlik, hogy a múlthoz a történettudomány is csak a kultúra által rendelkezésünkre bocsátott kategóriákon, elképzeléseken keresztül juthat (Bürke 1998:66).

5 A történelem és az emlékezet dichotómiájának, illetve azok egyenlővé tételének sokat vitatott problémájára Aleida Assmann ad egy, a Jan Assmann-i felvetésekkel egybecsengő megoldást. Nézete szerint a lakatlan és lakott emlékezet fogalompárosa az emlékezés két, egymást kiegészítő módjaként értelmezhető újra. Aleida Assmann az individuális emlékezetnek a pszichoterápiában megfogalmazott elmélete segítségével világítja meg e két emlékezésmódusz egymáshoz való viszonyát. Ezen elmélet szerint az egyéni emlékezet több szinten szerveződik, amelyek közül az egyiket a tudatos emlékezet szintje jelenti. Ezen a szinten az emlékek és a tapasztalatok úgy tárolódnak, hogy meghatározott értelem-összefüggésbe ágyazódva jelentéssel telítődnek. Ezt a tudati tevékenységet az élettörténet karakterizálja leginkább, hiszen ez az a „belakott" narratíva, ami az egyes emlékeket és tapasztalatokat láncra fűzi, struktúrába önti, és ezen a szerkezeten keresztül nemcsak jellemzi a szubjektumot, hanem orientációs mintákat is kínál számára. Ebben az értelemben állítják a pszichoterapeuták, tulajdonképpen „mi azok a történetek vagyunk, amelyeket magunkról elmesélünk" (idézi A. Assmann 1999:135). Az emlékezet másik szintje ehhez az organizált élettörténethez képest heterogén, sok esetben latens, elnyomott, az emlékezés számára közvetlenül hozzá nem férhető elemekből áll. Ahhoz ugyanis, hogy az emlékezet orientációs képességgel rendelkezhessen, ki kell válogatnia és fontossági sorrend szerint össze kell rendeznie és ezzel a „rendrakással" egyidejűleg értelmeznie kell ezeket az elemeket. A két emlékezetszint közötti különbség abban ragadható meg, hogy az egyiken a „rendezetlen", alaktalan emlékek halmazát találjuk, ezt nevezi el Aleida Assmann „tárolóemlékezetnek" (Speichergedächtnis), míg a másikon a kisajátított, összeszerkesztett és tájékozódási szerepet betöltő emlékezet, az úgynevezett „funkcióemlékezet" (Funktionsgedächtnis) kap helyet. Az individuális emlékezetnek ezt a modelljét terjeszti ki Aleida Assmann a kulturális emlékezetre, funkcióemlékezetnek nevezve a szelektív, csoportokhoz és értékekhez kötődő, jövőt orientáló emlékezetet, és tárolóemlékezetnek a csoportvonatkozásoktól megfosztottat, a mindenkori funkcióemlékezetekből kihullottat, elavultat, hulladékká alakultat.

6 A történettudomány ilyen másodfokú emlékezetet képviselne, hiszen a mindenkori jelen értelmezési kereteitől leválttal, gyakran értelmezhetetlennel s ezért idegenné válttal foglalkozik. A tárolóemlékezet azonban nemcsak a semleges szakmai tudássá alakítottat foglalja magában, hanem egyben - Ricoeur szavait idézve - a valóra nem vált remények, „a teljesü-