Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

különülés lehetőségét -, addig az utóbbinak nincsen ilyen gyakorlati jellegű szerepe. A kollektív emlékezetről, mivel - mint már említettem - társadalmi csoportok szerint eltérő lehet, mindig többes számban gondolkodhatunk, és ebben az összefüggésben csak emlékezetek sokaságáról beszélhetünk. Velük áll szemben a történelem univerzális és szinguláris képződménye. Halbwachs a következőket írja erről: „A történeti világ egy óceánhoz hasonlatos, amelybe beletorkollanak az egyes résztörténelmek. [...] A történelem az emberiség univerzális emlékezetének tűnhet. De univerzális emlékezet nem létezik. Minden egyes kollektív emlékezetet egy időben és térben körbehatárolt csoport hordoz. Az elmúlt események totalitását csak azzal a feltétellel lehet egyetlen képpé összeolvasztani, hogy eloldjuk őket annak a csoportnak az emlékezetétől, amely azokat őrzi, hogy elvágjuk azokat a kötelékeket, amelyek ahhoz a szociális miliőhöz kapcsolták őket, amelyen belül bekövetkeztek és csak a kronologikus és térbeli mintát tartjuk meg." (Halbwachs I 985a:72.) A történelem ennek megfelelően az átélt (vagyis emlékekbe foglalt) eseményektől lefejtett tényeket foglalja magában. Olyan terep ez, amely a társadalmi csoportok eleven emlékezete mögött keletkezik, egy, a kollektív identitás kialakításában, illetve a csoport jövőre vonatkozó elvárásaiban szerepet már nem játszó terület, amely fölött a történészek veszik át az uralmat. A kollektív emlékezet ideje ezzel szemben az átélt idő, amelyben múlt, jelen és jövő szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Paul Ricoeur az emlékezet ugyanezen aspektusát emeli ki a történelemmel szemben. Ebben az összefüggésben fordul a Reinhart Koselleck által kidolgozott „tapasztalattér" és „elváráshorizont" fogalompárosához, amelyek dialektikusan fölfogott viszonya jól megvilágítani látszik az emlékezet működését. A tapasztalattér azokat a múlt által hátrahagyott nyomokat foglalja magában, amelyek egyben azt is meghatározzák, hogyan alakítjuk a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Ez a tapasztalattér ilyen módon mindig egy elváráshorizonttal együtt létezik. E két szint szétválaszthatatlanságát a múlt és a jövő között állandóan ingázó jelen biztosítja, amely a „születő múltat mint közvetlen jövőt" foglalja magában (Ricoeur I 999:52). Az emlékezet nemcsak létrehozza a múltat, hanem a múlt és a jövő között, a jelenben folyó ingamozgást is nyomon követi. A történelem ideje ezzel, az emlékezet így értelmezett folytonos idejével szemben lakatlan. Olyan mesterségesen létrehozott idő, amely azon az elképzelésen alapszik, hogy létezik a „minden jelen- és jövővonatkozástól leoldozott történelmi érdek" (Ricoeur I 999:53). Az így ponttá változtatott, szigetként megjelenő múlt nem kínál számunkra orientációs lehetőséget, hiszen ki van szakítva a tapasztalattér és az elváráshorizont soha meg nem szűnő vibrálásából. A történelem múltjához elsősorban kognitív, megismerési szándék kapcsolódik, amely mindenekelőtt a történettudomány és a történetírás alakjában ölt testet.

4 Ricoeur a történelem minden kritikai, kognitív szerepének elismerésén túl az emlékezet elsőbbsége mellett érvel, hiszen ez az, ami képes élettel megtölteni s ezért korrigálni a történetírást. Pierre Nora, aki szintén a történelem és az emlékezet oppozíciójában gondolkozik, hasonló véleményt képvisel. „Az emlékezet az élet: élő csoportok hordozzák, ezért folyamatosan változik, és nyitott az emlékezés és a felejtés dialektikája számára. [...] Az emlékezet egy aktuális jelenség, egy, az örök jelenben átélt kötődés, a történelem ezzel szemben a múlt reprezentációja. [...] Az emlékezet természettől fogva gyarapodásra, megsokszorozódásra szánt, kollektív, sokszínű és mégis individualizált. A történelem ezzel szemben mindenkihez és senkihez sem tartozik, így kiáltatott ki univerzálévá. Az