Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
BÉRES ISTVÁN: Elfelejtett képek egy terepgyakorlatról
nak el. Nem jó képek akartak és akarnak lenni, 23 maga a történet sem akar pontos - a valóságnak rigorózusan megfelelő és megfeleltethető - lenni, csak egy olyan többszerzős leírás, amely felszólítja a képek nézőjét, hogy - a fényképész és a lefényképezett mellett - ő is váljon szerzővé. Vajda Mihály kérdezi egy írásában: „honnan van bennünk az a kényszer, hogy fenomének sorozatából összefüggő történetet alakítsunk, hogy képekkel, fenoménekkel, azzal szembesülvén, ami egyszerűen csak adva van nekünk, ami egyszerűen csak ott van, valami mást is birtokba vegyünk - nevezetesen szélesebb összefüggéseket. [...] Hogy is történt ez a valóságban! Anélkül, hogy eközben akár csak a legcsekélyebb mértékben is törődnénk vele, mit értünk valóságon? Miért akarjuk a kozmoszt, miért nem jó nekünk a káosz?" (Vajda 1999:193.) Tehát az egyszerűen ittlevőt, az adottat akarjuk elrendezni. Most ezeket a képeket. Ez az elrendezés az emlékezetünk segítségével történik. Pierre Nora (1990:7) - aki felelevenítette, amit F. A. Yates The Arts of Memory című könyvében leírt - azt mondja, hogy az emlékezetünk az élethez kötött, azt az emlékezések és felejtések dialektikája határozza meg. Azaz nem más, mint egy aktuális fenomén, szemben a történelemmel, amely a múlt reprezentációja. A történelem varázstalanító, az emlékezet affektív és mágikus. Az emlékezet a konkrétban van rögzítve: térben, képekben, tárgyakban, míg a történelem a dolgok relatív hálójában. Az emlékezet maga az abszolútum (Nora 1990:1 I). Ilyen abszolút tények ezek a fényképek is, de főként ilyen abszolútum az emlékem a várdaróci Ilonka néni jellegzetes, a komolyság és a játékosság határán „játszó" arckifejezéséről, mely jól jelezte azt a relativizáló bölcsességet, amellyel az életét elrendezte. Egyrészt - ha kellett - többszöri illegális határátlépéssel 24 mint radikális sorsválasztással, másrészt az élet egyszerű tényeinek tiszteletben tartásával és azok másoktól való kikényszerítésével 25 is határozott választ adott a történelem teremtette konfliktusos élethelyzetekben (élesebben: I 945-ben, I 956-ban, egyébként meg mindig, hisz szegények voltak, a férje meg egy dunai hajón dolgozott). Egy példát említek az emlékezetnek erre a mágikus erejére, ami az utolsó várdaróci találkozásunkkor történt. Többedmagammal voltam nála, és utolsó reggel, a felkelést követően megkérdezte, hogy „mi lesz ebből az egészből?", értsd: a jugoszláviai helyzetből, ahol akkor még nem voltak fegyveres konfliktusok, mondhatni béke volt, csak heves sajtóháború folyt. Mert ő „egyik reggel látta égni a kopácsi rétet, ez rosszat jelent", állította (az udvarából jó kilátás nyílt arrafelé). Nem értettük, senki sem beszélt ilyen nagy tűzről korábban, mi ez az egész? Akkor elmesélte, hogy lány korában már látta egyszer ugyanezt a jelenséget, csak akkor Eszéken (a moziból szaladtak ki, mert valaki észrevette, és beszólt, hogy ég a Dráva), 26 és nemsokára bevonultak a magyarok, kitört a háború. Most, hogy ugyanazt látta, tőlünk tudakolta, hogy mi lesz, mi mit gondolunk? Természetesen megnyugtattuk, hogy nem lesz háború, és ezt komolyan is gondoltuk (1991 tavasza volt ekkor). 1991 októberében láttuk utoljára feleségemmel a kórógyi V-t a zánkai táborban. 27 Kérdezte, hogy van-e nálunk fénykép az egyéves kisfiúnkról. Miközben a képet nézte, sírva mondta, hogy nem a házukat, a vagyonukat 28 sajnálja a legjobban, hogy - szó szerint - minden javukat ott kellett hagyniuk, hanem azt, hogy nem tudta elhozni a fényképalbumait, és így „számára tényleg minden elveszett, mert - úgy érzi - nincsenek emlékei". Azzal a meglepő felszólítással adta vissza a képet, hogy „vigyázzunk mindig a fényképeinkre". Hamarosan elköszöntünk és kihajtottunk a táborból. Hideg, őszi idő volt, útközben alig láttunk embert a parton és a falvakban. Latolgattuk, hogy mi történhet még velük az elkövetkező hónapokban, években.
