Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
BÉRES ISTVÁN: Elfelejtett képek egy terepgyakorlatról
Néha azt gondolom, hogy mindazokkal, akik itt ezeken a képeken láthatók, már nem történt semmi a fénykép elkészülte után. Az, hogy „semmi sem" történik valakivel, talán nem jelent mást, mint a valóságnak egy olyan új összerendezését a kép használója által, ahol az egykori referenciális tartalom megsemmisül, és a helyébe egy konstrukció lép. Ahogy például egy másik kutatásban egy adatközlőm interpretálta azt a képét, melyen ő - 2-3 éves korában - és szülei voltak láthatók, akik közül az apa egy év múlva meghalt. Semmilyen emléke (nem tárgyi, hanem kognitív-tudati) nem maradt az apjáról, de a képet nézve azt mondta, hogy „látszik, mennyire szeretett, mert itt a képen is engem néz". Az amúgy kisméretű képen nem látszott pontosan, hogy őt nézi-e az apja, vagy csak arrafelé néz (sőt, az apa fejének állásából inkább az utóbbi volt valószínűsíthető). A kép, mely az édesanya - amúgy egyetlen - albumában maradt fenn, azért válhatott a - saját állítása szerint - kedvenc képévé, mert ezen a képen találta meg azokat a mások számára is reálisan létező (azaz mások által ugyanúgy érzékelhető, jelen esetben látható, tehát magát az állítását verifikáló) valóságelemeket, amelyekre építhette azt a mentális konstrukcióját, amit az „apa emlékezeteként" írhatnánk le, 29 és amely emlékezet (Qedächtnls) ezekben a konkrét emlékezésekben (Erinnerung) aktivizálódik és konstruálódik is egyúttal. 30 E fogalompár „együtt működésének" bizonyítékait - melyek komplementer voltát emeli ki Assmann ( I 99 1: 14) is egy tanulmányában - kapjuk akkor is, amikor fényképeket „írunk le" vagy értelmez(tet)ünk. De mindeközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fényképek vizsgálatának egyik legfontosabb aspektusa az, hogy a képek egy adott használatai lesz az, ami kijelöli a helyüket az emlékezés megkonstruálásában (is). Ezért nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a gyűjtőmunka során létrejövő - sokszor ad hoc, amúgy soha nem létezett - gyűjtemény, archívum elfedheti akár a kép eredeti jelentését is, ahol is „eredeti jelentésen" a fényképnek a tulajdonosa általi használatához/használataihoz kapcsolódó jelentés(eke)t értem. Ezért nagyon fontosnak gondolom, hogy a gyűjtött fényképek (azaz nem azon típust értem itt, mint amilyeneket most én is mellékeltem ehhez az íráshoz) esetében azok használati kontextusa is mindenkor megjelenjen, mert csak így ismerhetjük meg ténylegesen, hogy minek is a dokumentumai a szóban forgó fényképek. Sokszor hallhatjuk, miközben valaki egy arcot ábrázoló fotót néz: „mintha élne". Egy ilyen funkcióközpontú vizsgálat még „élőbbé" teheti ezt az egyébként nagy mennyiségben és könnyen gyűjthető tárgyat, amelynek azonban az eredeti (készítői és felhasználói) jelentése könnyen elillan. JEGYZETEK I. Oppitz hívja fel a figyelmet arra, hogy az az ambivalens viszony, ami a szöveg és a kép között a mai antropológiában fennáll, amely egyértelműen szövegdominanciát mutat, nem szükségképpen volt így korábban, amikor pedig még a szöveghez kapcsolódó vizuális médium nem a fényképet, a filmet vagy a videót jelentette. Vagy másképp: a vizuálisan mediális jelleget nem ezek határozták meg (vagyis azokat, amelyeket mi a vizualitás felől „tökéletesnek" tartottunk/tartunk), hanem a fametszet, a litográfia, az akvarell stb. (Oppitz 1989: 12).
