Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
BÉRES ISTVÁN: Elfelejtett képek egy terepgyakorlatról
írásom témája részint a fénykép maga, melynek „születési ideje" nem is egyértelmű: ha tetszik, akkor minden olyan lépés, amely a valóság vizuális leképezésében valamifajta előrelépésként definiálódott (például a pontosságot, a valóságleképezés hűségét illetően) egy adott korban, az tulajdonképpen a fénykép előtörténetéhez tartozik. 12 Ha így tekintünk erre a történetre, akkor ez már jóval korábban elkezdődött, mint akár 1839, 13 illetve 1822, 14 vagy mint a camera obscura tökéletesítése a 17. században, 15 ahogy minderre Beke László (I 997) is felhívja a figyelmet. 16 A fénykép egyfajta betetőződése a vizuális leképezésnek a „fantáziátlansága" miatt, mely fantáziátlanság teljes egészében a tapasztalatban van (ebből ered és ebben nyugszik). 17 Nem mondhatjuk-e, hogy ez a radikális valósághoz kötöttség a kiváltója annak a nagyfokú értelmezési szabadságot implikáló interpretációs „kényszernek", amit érzünk, mikor egy fényképet vizsgálunk? Azaz egy, a konszenzuális társadalmi definíciója szerint pontos és valósághű („objektív") tárgy: a fénykép szinte mindennél alkalmasabbnak tűnik egy narratíva generálására, mert rábízhatjuk a narráció „valósághoz kötésének" feladatát. Nem ez a vélekedés táplálja-e azt a gyakorlatot, amit megfigyelhetünk azokban az esetekben, mikor valakinek egy alapvetően verbális és egyúttal argumentativ jellegű feladatot kell megoldania? Könnyebb például érvelnem amellett, hogy jó apa vagyok, ha bemutatom a gyerekeim fényképét. Gottfried Boehm (1993) a megértés perspektívájában szemléli a képet (és annak hermeneutikáját). Nemcsak a művészettörténeti diskurzus az, amely a „diszkurzálót" a hermeneutikus viszony részesévé teszi, hanem minden képszemlélő ágens a kép és a nyelv közti összehasonlítást, egyeztetést, megfeleltetést végzi el. Amikor interpretálunk egy képet (a szokásos hétköznapi szituációban, de a „terepen" is, amikor beszélünk egy képről), akkor tulajdonképpen a képet lefordítjuk egy szövegre, egy verbális jelrendszerre. Egy beszélt/írott nyelvi változatot készítünk. Boehm is felhívja arra a figyelmet, hogy „mindig a kép értelmezése a cél", de inkább egy állandó, a szó (értsd: az értelmezés) és kép közötti oda-vissza fordítási folyamatról van szó (Boehm I 993:97). Nagyon gyakori, hogy az etnográfiai-antropológiai gyakorlatban ugyanezt a fordítási feladatot végeztetjük el például a képek használójával/tulajdonosával, amelynek nyomán keletkező szöveg az elemzés újabb objektumává válik (a gyűjteményemben ilyen például az a - nem mellékelt - kép, amely egy Ausztráliába kivándorolt fiatal várdaróci házaspár ottani életét mutatja be a hazaküldött polaroidképeken keresztül). Azaz ugyanarról a dologról (ami nagyon sok minden lehet: a kultúra, egy rítus, egy kapcsolat stb.) már két változatunk van: kép(ek) és szöveg(ek), és ehhez fog kapcsolódni az érteimeztető által gyártott metaszöveg mint a kutatás egyik végterméke. Ilyen metaszöveg nagyon sokféle gyártható ebből a „nyersanyagból" is: a munkának és a beálló anyagi gyarapodásnak a története, a hétköznapi élet dimenziói és a család kapcsolathálója stb. De mi okozza azt az oly sokszor megfigyelhető jelenséget, hogy a kép mégis értelmezhetetlen marad számunkra? Nem képes a - képzelnénk, amúgy „automatikus" jelentésgenerálásra. Ilyenkor szembesülünk azzal, hogy nem értjük, nem tudjuk megfejteni a képet, pedig mindent tudunk a képről, „...nehéz és mélyreható feladat a képet annak ellenére sajátos nyelvként értelmezni, hogy az... nem tekinthető nyelvnek, mivel az nem »beszel«, hanem »hallgat«. Ez a hallgatás a kép sajátos létezési módjának - a potencialitásnak - artikulációs formája." (Boehm I 993:98.) A fénykép sem beszél, hanem hallgat (és úgy beszél).
