Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - „Ejnye no, hát ez es én vagyok!" Biró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág (Schleicher Vera)

gyártó és előszeretettel tipologizáló módszerétől való éles elhatárolódás: „az adat többé nem a tudományos munka célja, hanem eszköz, amelynek segítségével a diszkurzus behatárolható" ( 18. p.). Az elhatárolódás hátterében az a terepmunka-tapasztalat áll, miszerint a magukat a humoros eseményeket valójában nem gyűjtő s így ezekre mindvégig csak a rájuk utaló szövegek alapján következtető (székely humorral foglalkozó) kutatók hosszú évtizedeken keresztül tévúton jártak, hiszen a szövegek szerkezete korántsem azonosítható az eredeti események szerkezetével. Ennek oka pedig abban rejlik, hogy az ugratási s az egyéb tréfás események szerkezeti vázát nem - a korábbi kutatások középpontjában álló - nyelvi elemek, hanem a „kezdeményező személy által teremtett helyzet hordozza" ( I 34- p.). Ebből a tanulmánykötetből tehát kimaradnak a „szövegek", s így természetesen az ezeket rendszerint kísérő, az adatközlőkre és az adatgyűjtésre vonatkozó információk is. Az emiatt keletkező esetleges hiányérzetünket azonban bőségesen kárpótolja az eseményekbe - mint a geertzi gondolat értelmében az empirikus kutatás számára egyedül érvényes tényékbe - való élményszerű bepillantás lehetősége. Ezt a lehetőséget a szöveg- és élménytöredékekre, valamint apró adatokra, gesztusokra, sőt a beszélgetőpartnerek mimikájára és az elbeszélés hangszínére is kiterjedő gyűjtési és rögzítési technikán alapuló rekonstrukciós eljárás alkalmazásával teremti meg Biró A. Zoltán. Egy nyomozó alaposságát és egy pszichiáter empatikus képességét ötvözve a szerző rendkívül plasztikus, szinte filmfelvételszerű képet fest az esemény menetéről, körülményeiről, a szereplő személyek és a közösség háttértudásáról, illetve a humoros eseménynek „otthont" adó kereteseményről. Az ily módon beavatottá váló olvasó bátran követheti a szerzőt az elemzés különböző szintjeire, ahol a bemutatott elemek elnyerik értelmüket. A székely humorral kapcsolatos teoretikus problémákat összegző tanulmányt leszámítva tehát voltaképpen maguk az események a főszereplői Biró A. Zoltán könyvének. Hangsúlyos szerepeltetésüket - saját módszerét az általában összegző igényű kutatói magatartással szembeállítva-a szerző a következőképpen indokolja, megfogalmazva ezzel mintegy a bennszülött antropológia „ars poeticájának" egyik fontos összetevőjét: „A közép-kelet-európai társadalomtudomány mai helyzetében... megfontolandó lehet a lokális érvényű, konkrét helyzeteket elemző szakmai interpretációk közzététele. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a dekonstrukció-rekonstrukció gyakorlata támogathatja az önreflexió meglehetősen elhanyagolt gyakorlatát, az elemzői/értelmezői attitűdök térhódítását." (103. p.) Az önreflexiót természetesen nemcsak általában a közép-kelet-európai értelmiségi magatartásban látja nélkülözhetetlen attitűdnek a szerző, hanem azt saját kutatói munkája s az ebből épülő antropológiai „beszéd" során is folyamatosan gyakorolja. Ennek eredményeként a kötet olvasása során rendkívül „fegyelmezett" szövegekkel találkozhat az olvasó, melyek pontosan kijelölik éppen aktuális tárgyukat, folyamatosan érzékelik-érzékeltetik, hogy az elemzés mely szintjén járnak, s hogy e szinten milyen mélységet kívánnak elérni, milyen eredményeket céloznak, illetve nem céloznak meg. A harmadik írás például elgondolkodtató problémaként veti fel, hogy a hagyományos falu átalakulásával párhuzamosan a testi normától való eltérés pozitív megítélésének tendenciája miért halványult el, miközben a negatív pólus erősödött; a negyedik tanulmány pedig mint megválaszolandó kérdést fogalmazza meg, vajon miért tér el annyira egy-