Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - „Ejnye no, hát ez es én vagyok!" Biró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág (Schleicher Vera)

mástól a székely észjárásról tanúskodó nyelvi termékek közösségen belüli és kívüli fogadtatása, s a példák ezzel korántsem merültek ki. A kérdésfelvetések és feladatmeghatározások azonban minden esetben túlmutatnak a szűkebben vett tudomány határain, felvázolva egyfajta alkalmazott antropológia lehetőségeit is. Ennek szellemében Biró A. Zoltán egyetlen elemzés kapcsán sem mulasztja el, hogy rámutasson: az adott magatartásformák, közösségi mechanizmusok ismerete milyen lehetőségeket jelenthet, illetve milyen kötelezettségeket róhat a társadalmi lét minőségéért felelősséget érző értelmiség számára (például a múltban megismert modellek alapján történő „jóslás" vagy a közösségre jellemző normák átadásában és a személyiség kibontakoztatásában szerepet játszó gyermek-felnőtt közötti tréfás játékok ismeretének hasznosíthatósága az iskolai anyanyelvi nevelési gyakorlatban). Nem csak e szakmai és társadalmi célú kitekintések szövik azonban át időről időre a szigorú logikai rend szerint épülő elemzések szövetét. Az értelmezéseknek ezt indokolttá tevő szakaszaihoz érve egyrészt módszertani (például a tréfás nyelvi kapcsolatok külső szempontok szerinti rangsorolásának értelmetlensége), másrészt a gazdag külföldi és a kevésbé gazdag hazai szakirodalomra való utalásokkal (fogalmak értelmezése, egyes elméletek közép-európai terepen való hasznosíthatósága stb.) találkozhat az olvasó. Az egyes tanulmányokban felbukkanó hivatkozásokat az utolsó szöveg kutatástörténeti vázlata és a kötet végén álló gazdag bibliográfia egészíti ki. Mindez meggyőzi a humoros helyzetek kutatására esetleg kedvet kapó olvasót, hogy nem kell egészen járatlan úton haladnia, hiszen e szűkebb szakterület csak a hazai antropológiában (és néprajzban) számít fehér foltnak... A kommunikációelmélet, a szemiotika, a szövegnyelvészet, a proxemika, sőt az etológia eredményeit is felhasználó elemzések egyrészt rendkívül sokféle irányban továbbgondolható problémákat villantanak fel, másrészt - részben a vizsgálat tudatosan szűkre szabott tárgya miatt - számos vita, kritika alapjául is szolgálhatnak. Nehézséget jelenthet például a „végső" következtetések (például miért éppen a székelységet jellemzi a csavaros észjárás?) levonásakor, hogy bár az elemzések elméleti kiinduló- és végpontja szerint is a tréfás kommunikációs helyzetek mindig a helyi társadalom szerkezetéről, működéséről, identitástermelő gyakorlatáról árulkodnak, erről a „helyi társadalomról" ezúttal szinte semmiféle háttérismeretet, fogódzót nem kapunk. Ennek magyarázatát a kötet előszavában fogalmazza meg Biró A. Zoltán: „Szándékom szerint nem a Székelyföldet kutattam, hanem a társas lény (az ember) humoros magatartásának egy csoportját, a székelyföldi régióban. Ezért választott példáim a vizsgált környezetből valók, értelmezési kísérleteimhez viszont a bárhol élő homo ludens magatartásai adták a vonatkozó keretet." E szándék következetes megvalósítása, a „konkrét" és az „általános" közötti szüntelen lebegtetés furcsa kettősséget eredményez: a könyv (legalább) két egymástól meglehetően eltérő olvasatban értelmezhető. A Székelyföldet egyáltalán nem vagy csak felületesen ismerők egyrészt aprólékos képet kapnak egyes általánosan emberi kommunikációs helyzetek modelljeiről, helyenként funkciójáról, másrészt keresni kezdik az e helyzetek mögött rejtező székely embert és társadalmat, hiszen általános emberi jellegük mellett - a témát alaposan ismerő szerző szerint - e kommunikációs gyakorlatnak határozott regionális színezete van. Ugyanakkor a Székelyföld történelmét, társadalmát, folklórját jól ismerők valóban a helyi társadalom működéséről kapnak az eddigi